Vadász István: A Közép-Tiszavidék kisvárosai a XIX–XX. században – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 54. (1995)

szabó-szűcs-takács céhnek például az alakulást követő második évben 15 mester volt a tagja. Kivételt jelent vidékünkön az 1840-es években privilégiumot szerző egyik mezőcsáti céh, mely csak csizmadiákat tömörít. Ez az azonos szakmabeliek magas számát jelzi. A céhszerveződés kezdeti jelei ellenére a Közép-Tiszavidék vizsgált területét az elmaradottság jellemzi. Különösen szembetűnő ez, ha az 1820-as évek adatait vesszük szemügyre. Ekkor a térségben mindössze 7 céh van (Nagyiván 1, Kunhegyes 3, Kunmadaras 2, Tiszafüred 1). Ebben az időben Gyöngyösön 14, Egerben 13, Miskolcon 14 céh működik, a Jászságban pedig 23 privilégiummal rendelkező szervezet van. A terület elmaradottsága országos összevetésben még inkább szembetűnő. Országosan 1 iparűzőre 51 lakos jutott, a KözépTiszavidéken viszont 390 lakos. A vizsgált központokban azonban 1 iparosra 207 lakos jutott. A mutatók nagy különbsége is indokolttá teszi tehát a központok vizsgálatát (9. táblázat). Jól látható, hogy 1828-ban a kézművesek zöme a 7 mezővárosban és Tiszaabád-Tiszaszalókon található. A mezővárosok népességszáma és a kézművesek száma között azonban nincs szoros kapcsolat. A kézművesipar képviselői a helyi nyersanyag feldolgozásához (csizmadia, tímár, szűcs, takács), illetve a helyi piac szükségleteihez (kovács, ács, molnár, asztalos, kerékgyártó) kapcsolódóan tevékenykedtek. Találunk viszont olyan szakmákat is (pl. festő, köteles, kádár, szíjgyártó, kalapos, lakatos, kőműves), amelyek feltehetően más települések lakosságának ellátását is elősegítették. A kézműipar szerepével kapcsolatban, a kézművesek számára vonatkozóan további pontosításokat kell tenni. Ha ugyanis az időszakosan dolgozó, félig paraszti, félig kézműves tevékenységet folytatók, valamint a segédek becsült számát is hozzávesszük a kézműiparban dolgozókhoz, láthatjuk, hogy a protoindusztrializáció folyamata térségünkben is kibontakozott (10. táblázat). 61