Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

közvetlenül az ajtón keresztül itattak. A szérűskertben tartották az igás ökröket is, ezeket a kúthoz hajtották inni, míg a kényesebb jószágoknak melegítették a vizet. A csűr kályháját télen kora reggeltől naponta fűtötték. Fölötte lógott egy nagyobb edény a meleg víz, s egy kisebb az étel számára. A múlt század végén, amikor a csűrben, aztán pedig a konyhában megjelentek a főzőlapok, plattok, az ételt a platton készítették. A marhák vizének melegítésére egy nagy edényt használtak, amelyet a tűzhely plattjának utolsó gyűrűjére helyeztek, vagy egy csővel egyenesen beépítettek a tűzhelybe. A 19. század végén a platt elterjedésével és konyhában való megjelenésével teljesen eltűnt az észt paraszti udvarok egyedülálló, jellemző építménye a kúp alakú, gerendákból épített nyári konyha (koda, pino). Kelet-Észtország egyes helyein ez a konyha ugyanaz alatt a tető alatt állt, mint a fürdőház. Saaremaan a hasonló nyárikonyhák (paargu), amelyeket rendszerint mészből készítettek, egybe volt építve a kovácsműhelyekkel. Régen Észak-Kelet-Észtországban a nyári konyhát ugyancsak gyakran építették egybe a kovácsmühellyel. A korábbiakhoz hasonlóan, az udvar egyik oldalán állt a gerendázott, padlásos tehénistálló. A másikon az ugyancsak padlásos, leválasztott birka- és disznóólak helyezkedtek el. A borjak számára az istálló egy sarkát kerítették el. A tehénistálló és a juhakol között volt egy üresen hagyott rész, amit „marhaudvarnak" (tara, karjaaed) neveztek és ahol meleg időben a marha tartózkodott. A marhaistálló falain széles, a szérűskertéhez hasonló nagy bejárati ajtók voltak, amelyeket kitártak ha kihajtották az állatokat. Télen az épület kapuját teljesen bezárták és a szél ellen szalmával védték a nyílásokat. Az istállóban tartották télen a szarvasmarhák eledelét, a szalmát és a szénát. A tehénistállóba széles kétszárnyú ajtó vezetett, amelyen szekérrel együtt ki tudott jönni a befogott ló. A juhakolba és a disznóólba csak kis ajtók vezettek és az állatot egy keskeny résen keresztül hajtották ki. Az udvaron nyírták a birkákat, vágták a libát, nyűtték a lent (ha esetleg nem sikerült még ősszel kinyűni a szérűskertben ). Rudakból vagy deszkából kerítettek el egy részt az udvaron az istálló közelében. Itt tartották a marhát, mielőtt kiverték volna a mezőre, és nyáron is, amikor máinem volt több almozáshoz szükséges szalma az istállóban. Az udvar körül elhelyezkedő veteményeskertet egyes kerületekben, például Harjumaaban szintén valamilyen udvarnak nevezték. Kelet-Észtországban vannak olyan marhaudvarok, amelyeknek az egyik végén van az istálló, a másikon pedig a takarmány tárolására szolgáló helyiség. Az állattenyésztés fejlődésével együtt a 19. század végére már a szarvasmarháknak széles és szilárd istállót építettek, a disznókat és a birkákat pedig külön helyiségben tartották. Ezek a helyiségek is egymás mellett álltak, azonban rendszerint egy tetejük, de külön-külön kijáratuk volt az udvarra. Birkát néha tartottak a tehénistállóban is speciális karámban. A földművelés fejlődése következtében az erős lovak iránti igény a lótenyésztésre irányította a figyelmet. A lovaknak külön istállót építettek Észak-Észtországban rendszerint a tehénistálló végében, a korábbi pelyvatároló helyén. Más kerületekben külön helyiséget