Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

A közvetlen személyi függés azt eredményezte, hogy a középkorban még meglévő faluközösségek fokozatosan megszűntek, elveszítették jelentőségüket, s a település lakói nem mint egység állottak szemben a földesúrral, hanem elszigetelt családokként, teljesen kiszolgáltatva, s nélkülözve a közösség támogatását, a hűbéri társadalomban oly fontos érdekvédelmi szervezetet. Fokozta ezt a függést, s még inkább eltávolította egymástól a családokat a még svéd uralom idején (1683-ban) bevezetett adózási rendszer, amely minden gazdaságot külön egységnek vett, s nem a telket, a birtokot tekintette adóalapnak, s nem is a családot, hanem ezen belül a családi munkaerő nagyságát. Minél több munkaképes felnőtt, s minél több munkaállat volt egy-egy gazdaságban, annál nagyobb robottal és természetbeni szolgáltatással tartozott. így a falu mint egy- ség nem is számított a földesúr szemében, csupán a jobbágyok és az állatok száma miatt legfeljebb a paraszti gazdaság. Ez volt a legnagyobb egység, amivel számoltak. Ez az állapot egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a falvak középkorban még meglévő zárt gazdasági egysége, s maga a faluközösség végképp megszűnjék, s átalakuljon zárt, családi gazdaságok halmazává, amelyek között gyakorlati kapcsolat valójában nincs is. A falvakat a földesúr személye és a már megszerzett birtok tartotta össze. Nem is falvak, hanem lakóhelyek voltak ezek, amelyek a családok közötti csekély kohéziós erő miatt az erdőirtásra, földfeltörésre legalkalmasabb helyen szétszórtan, láncszerűen elnyúlva rendeződtek el. A 18. század végén már egy bizonyos mértékű differenciálódás is észlelhető az idegen nagybirtokos uralkodóréteggel szemben álló észt parasztság körében. Ez a folyamat birtokkal rendelkező parasztokra és birtokkal nem rendelkező zsellérekre osztotta a falvakat. A két kategória között nem volt éles határ, mert a személyi függés olyan erős volt, a földesúri önkény oly nagy, hogy bármelyik pillanatban megszüntethette a földesúr a birtokjogot, áttelepíthette a jobbágyokat új területekre, s így a termelő erők alacsony foka eltüntette a két réteg között az életformabeli különbséget. A zsellérek a birtokos paraszttól kaptak munkát, annak földjén éltek, s feladatuk az volt, hogy a családi gazdaságra nehezedő, elősorban robotterhet kivédjék, s mentesítsék a családtagokat a túlzott mértékű szolgáltatásoktól. A zsellér a birtokos paraszttól, földjének távolabbi, gyengébb részén kisebb földterületet kapott akkor, ha családos ember volt, amelyre házat építhetett, s itt valamelyest önállóan is gazdálkodhatott. Családját e juttatott földből tartotta fenn, s ennek fejében köteles volt a gazda és a saját robotjának teljesítése a földesúri majorban. A paraszti gazdaságban igen ritka esetben végzett munkát az ilyen zsellér. Ez a gazda-zsellér viszony a település szerkezete, a falukép további lazulásához, szóródásához vezetett. Az amúgy is laza szerkezetű halmaz- vagy lánctelepüléseket a zsellérek által a gazda földjén emelt kisebb zsellérgazdaságok övezete vette körül. Mivel az észt gazdák telkei sohasem a föld közepén, hanem a szélén helyezkedtek el, érthető módon birtokának ellenkező, legtávolabbi szélét jelölte ki általában a gazda a zsellértelek számára. Ez pedig mérhetetlen kiterjedésűvé tette az észt falvakat, főként a volt livóniai kormányzóság területén, ahol a földmüvelésnek kizárólagos szerepe volt. 66