Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

múzeum már közepes nagyságú falunak számít Észtországban, s általában a Baltikumon, amennyiben a falutipológiák a 15 porta fölöttieket és alattiakat különválasztják és minőségi csoportnak is tekintik a nagyságrendet. A szabadtéri múzeumban látható laza szerkezetű halmazfalvak fejezik ki leginkább az észt népélet jellemzőit, s mutatják meg leginkább azokat a történeti folyamatokat, amelyek századokon át jellemezték az észt parasztság életét. Ha ennél későbbi állapotot vettek volna alapul, amikor a falvak szerkezetileg tömörültek, illetve irtásos tanyák jelentek meg tömegesen a falvak határaiban, már elfedték volna a legjellemzőbb vonásokat. A laza szerkezetű halmaztelepülések fejezik ki ugyanis legszembeötlőbb módon azt a sokrétű ok-okozati összefüggést, amely a parasztság életét meghatározta a tájon, s egyben elkülönítette a szomszédos népek életmódjától. A falvak ilyen szerkezetét alapvetően befolyásolták a földrajzi adottságok. A volt livóniai kormányzóság területén nagy kiterjedésű erdőkkel borított területek alkalmas részeinek kiirtásával keletkeztek a falvak s az irtásos eredet már eleve ilyen szerkezetet eredményezett. A nyugati partvidék mocsaras jellege viszont tömörebb szerkezetnek kedvezett: a vízmentes szinten kisebb méretű, de tömörebb szerkezetű falvak szorultak össze. A szigeteken és a közvetlen tengerparton pedig nem is földművelő, hanem halásztelelpülések voltak, s az életforma mind a falu méreteit, mind a tömörebb szerkezetet meghatározta. E térségben egyébként számolnunk kell a hasonló foglalkozást űző svéd falvak hatásával is. A földrajzi meghatározottság mellett azonban rendkívül fontosnak, vele egyenrangúnak kell tekintenünk a társadalmi viszonyok hatását. Hogy ennek milyen nagy a jelentősége, azt az mutatja, hogy a társadalmi viszonyok megváltozásával a 19. század közepétől kezdve átalakul az egész észt föld települési képe. A halmaz jelleget, a paraszti gazdaságok faluvá tömörülését már századok óta a birtoklási rendszer határozta meg. A nagyobb falvak középpontjában ugyanis egy-egy földesúri kúria állott, amely a gazdaság igen gyakran fallal is körülvett, megerősített központja volt. Az itt élő idegen (balti német) földbirtokosoknak az észt jobbágyok korlátlanul, személyileg voltak alávetve. Vive TOLLi Tanya (Rézkarc, 1980) 65