Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

épületei soros faluvá rendeződnek, a nyugati részek vegyes típust alkotnak, míg a déli területek építményei hatalmas településsé és az azt környező tanyákká állnak majd össze. Ezek a típusok azonban nem egykorú építményekből alakulnak ki. Nagyobb részük ugyan a 19. század közepe tájáról való, tehát egykorú a jelzett típusokkal, de fellelhető közöttük 18. század végi és 19. század eleji építmény is. A különböző korú építmények kort és változatot képviselnek, s értő szem előtt megelevenítik a falu szerkezetében történő belső változásokat is. Legszebb példája ennek az ahogyan az úgynevezett szárító-szobás házakat egy típuson belül egymás mellé állítják a rendezők. A soros falu benyomását kelti két, az út egyik és másik oldalán elhelyezett telek. Az első építmény a 18. század végéről való, s a vidéket jellemző gabonaszárító a lakószobának olyan típusát képviseli, ahol a szárító tér és a lakótér még nem különül el határozottan. A második telek fő lakóépületében azonban már a 19. század közepére jellemző állapotot lelhetjük fel, s itt a lakótér elkülönül egy első és hátsó szárító tértől. Az észt etnikumot jellemző szárítószobás lakóházak legkülönbözőbb változatait láthatjuk a különböző tájtípusokból, s mindegyik a fejlődésnek más-más fázisát képviseli, nemcsak belső szerkezetében, de a tekintetben is, hogy milyen rendeltetésű épületrészekkel került egy fedél alá. Ez a megoldás egy tájtípuson belül határozott és jellemző szerkezetet körvonalaz, ugyanakkor különböző korú és típusú építményeivel az idők folyamán bekövetkezett változásokat, a történeti mozgást és az egy időmetszetben fellelhető variációk arányát is érzékeltetni tudja. A szabadtéri múzeumon belül fenntartanak egy részt a 20. századi változásokat jelző építmények számára. A polgári korszak nyugat- és észak-európai hatást mutató, észt viszonyokhoz alkalmazkodó parasztépítményei, illetve a szocialista mezőgazdaság megváltoztatta falukép, a nagyüzemi korszak parasztságának életmódját tükröző objektumok így időben két és fél századot fognak majd át, s hallatlan dinamizmust kölcsönöznek a szabadtéri kiállításnak. A falumúzeum sokrétű koncepciójának lényegét akkor érthetjük meg igazán, ha a szabadtéri múzeumot nem részekre tagolva, tájtípusonként vagy tájtípusok viszonyában vizsgáljuk, hanem mint egészet, mint egyetlen falut. Az egész így ugyanis minőségileg a részek fölé emelkedik, mert szerkezetében a legjellemzőbb típusú, laza szerkezetű észt halmazfalut mutatja. Az észt falvak többsége ugyanis egészen a 19. század közepéig ilyen szerkezetű volt. Vannak ugyan ekkor is apróbb táji különbségek, pl. a nyugati partvidéken és a szigeteken apróbb, tömörebb szerkezetűek a halmaztelepülések, a Csud-tótól (Peipsijärv) északra nagyobb méretűek, de laza szerkezetűek, a volt livóniai kormányzóság területén, DélÉsztországban pedig kisebbek, de szintén lazább, kevésbé tömör szerkezetűek, mégis a halmaz jelleg dominál. A laza szerkezetet az okozza, hogy szemben pl. a magyar alföldi halmaztelepülésekkel, az észt halmaztelepülések teljes gazdasági udvarral, osztatlan telekkel illeszkednek egymás mellé, sőt — irtásos településekről lévén szó a legtöbb esetben — az egyes telkek között gyakran még elválasztó erdőterületeket is találunk. Ez a néhány telekből összálló falvakat nagy kiterjedésűvé, laza szerkezetűvé teszi. Tudnunk kell azt is, hogy ez a szabadtéri 64