Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

is, Tallinn és környéke, valamint az észt szigetek kivételével, melyről az 1816-i rendelkezés hasonló értelemben intézkedett. A közölt cári rendelkezések a Baltikum parasztjainak csak a személyi szabadságát biztosították. A föld továbbra is a földesurak kezében maradt, s a parasztok helyzete nem lett könnyebb. Jól látták ennek a felemás intézkedésnek a lényegét a kritikus szemléletű kortársak is. M. A. Fonvizin, a kor legjelentősebb orosz íróinak egyike, visszaemlékezéseiben ezt írja: ,,Az osztzejszki és viborszki kormányzóságok nemesei a kormányzat rábeszélésére beleegyeztek az észt és lett nemzetiségű jobbágyaik felszabadításába... de olyan nyomasztó feltételeik voltak, hogy a parasztok többségének helyzete keveset javult."

30 Ráadásul még a csekélyke engedmény végrehajtását is húzták, halogatták. Ennek ellenére az észt nemzet szempontjából a reform igen nagy jelentőségű. Lehetőséget biztosított arra, hogy egyesek kiemelkedjenek a jobbágyi sorból, pétervári, tartui egyetemeken tanulhassanak, s népük érdekeinek szószólói legyenek. A lehetőségek elsősorban kulturális téren nyílnak meg. Ez pedig azt eredményezi, hogy a kiemelkedett értelmiségiek tudatosan kezdik meg az észt nemzeti ideológia kiépítését. Ez a korábbi etnikai tudatból megőrzött népi kultúrájukra alapozva, de nyugat-európai, illetve orosz nemzeti eszmék hatására ölt egyre határozottabb arculatot. Mindehhez az orosz birodalom társadalmi szerkezetének bomlása biztosítja a feltételeket. A nemzeti tudatnak az önálló államiság hiánya miatt közvetlenül az etnikai tudatból való kinövése azt eredményezte, hogy az elkövetkező 150 évben az észt nemzeti tudat és kultúra alapja, leglényegesebb meghatározója a népi kultúra maradt. Az első észt hazafiak — azok, akik az idézett reform után kerülnek az egyetemekre — nagyon jól látják, hogy első feladatként az észt népre kell a figyelmet irányítani. Bizonyítani kell, hogy van észt nép, amely éppúgy méltó és jogosult ugyanúgy alkotni, cselekedni és önálló megnyilatkozásai alapján magának megbecsülést szerezni, mint minden más nép. Ezek a régi szokás szerint még német, vagy svéd nevet viselő észt értelmiségiek (Fr. R. FAEHLMANN, Fr. R. KREUTZWALD, D. H. JURGENSON, I. J. NOKS stb.) alapvetően különböznek a korábban közéletben tevékenykedő észtektől. Ők már nem a németektől engedélyezett ritka lehetőségeket aknázzák ki, hogy aztán később ezért hálából — közéjük tanult észtekként beépülve — félig németekké, a németek érdekeinek kiszolgálóivá válva dolgozzanak. Önálló utat járnak, s nehéz, de eredményes küzdelmet folytatnak az észt nép felemelkedéséért, mentesen minden személyes érdektől, elkötelezettségtől. A jobbágyfelszabadítás utáni észt társadalom a jobbágyságot még az 1861-ig megtartó Oroszországon belüli kedvező helyzete ellenére is csak lassan alakulhat. A parasztság körében nehezen indul meg a differenciálódás, hiszen a birtokviszonyok — a német és orosz birtokosok tulajdonjoga — változatlan maradt. 30 A. VASSAR—

G. NAAN (szerk.): 1961. 726. p. 28