Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

Az 1217-es csata emlékműve Löhavere (LEMBITU) mellett, Viljandi közelében. 1969-ben emelték R. VEEBER szobrászművész és U. SÖÖT építész tervei szerint eltanulva a normann harcmodort — több hadjáratot is vezetnek Dánia és Svédország ellen. Hamarosan azonban újabb, s az akkor már gyengülő vikingeknél jóval fenyegetőbb erő tűnik fel, mégpedig déli irányból. A német lovagok, akik a 13. századtól kezdődő terjeszkedésükben ekkor érik el a Dvinát, megalapítják későbbi hódításaik bázishelyét, Rigát. Az észtek a Német Lovagrend itt Livóniai Lovagrendnek nevezett ágával is felveszik a harcot. 1217-ben azonban a ,,maakond"-okat egyesíteni képes legerősebb „vanem", Lembitu elesik, s bár a saaremaaiak még 1227-ig tartják magukat, végül is elbuknak. A hódítók pedig most már akadály nélkül berendezkedhetnek a Livóniának nevezett területen, amelyhez az észtek lakta föld is tartozik.

27 A Német Lovagrend vallási térítés ürügyén uralkodik az országon. A 14—18. században a svéd birodalom terjeszti fölé fennhatóságát, végül a 18—20. századig tartó periódusban orosz cári nagyhatalmi törekvések áldozatául esik a kis ország. Bár mindegyik hódító végleges berendezkedésre készül, s ennek érdekében építi ki sajátos politikai, gazdasági és kulturális intézményrendszerét, egy dologban közösek voltak, a kíméletlen elnyomásban. A 16. századtól kettős súly nehezedik 27 BERECZKI G. 1975. 10—19. p. Kisebb módosulásokkal az észtek lakta föld megnevezésére a Livónia név szolgált hosszú évszázadokon át, lényegében az első világháborúig. 24