Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

vagy előképeit mégiscsak megteremtette a modern nemzetnek és nemzeti államnak —, csak csonka társadalom alakulhatott ki. Olyan, amelynek nem volt uralkodó osztálya, nemessége, illetve ez etnikailag idegen volt (német, svéd, orosz). Az egész etnikumot ők tartották alacsony, jobbágyi sorban, ők alkották nemcsak az uralkodó osztályt, hanem a városi polgárságot is, amelynek nem az észt jobbágyokkal, hanem a Hanza-városokkal, a Balti-térség birtokosaival volt valódi kapcsolatuk. Hasonló helyzet a Baltikum népei mellett Európában pédául a Balkánon alakult ki, ahol az elnyomott (bolgár, szerb, román, görög) etnikum felemelkedő tagjai betagozódtak az idegen etnikumú (török) uralkodó osztályba. Erdélyben — mint Makkai László írja —, azonban a Habsburgok politikájának köszönhetően is, a román értelmiség, s vezető réteg mégis megteremtődik, hiszen a határőr katonaság felemelkedést jelentett, ugyanakkor a magyaroktól is támogatott protestáns uniós kísérletek, majd a császári ház segítette görög katolikus vallási unió a papságot helyezte vezető, értelmiségi pozícióba.

230 Itt a 18. század közepére-végére már komoly nemzeti irodalom, ideológia bontakozott ki, amely csak tápot kap a francia forradalom nemezeti eszméitől. Ugyanakkor még meg sem született az észt értelmiség első generációja, amely majd a nemzeti eszmét hordozza. Mindezekből következik, hogy az észt nemzeti eszme, amely NyugatEurópából, többnyire német és orosz közvetítéssel jut el hozzájuk a 18—19. század fordulóján, s amelyet segítenek az 1816—19-es balti törvények is érvényre jutni, nem kapaszkodhatott másba, mint a meglévő népi kultúrába. Abba, amelyet a csonka társadalom megőrzött, s amely a jobbágyi létet egy tradicionális kultúra eszközeivel mégis emberivé és elviselhetővé tette. Ez a kultúra — épp leszorított volta miatt —, alig haladta meg a barbár etnikai tudat, a gentilizmus korának kulturális szintjét, s mégis egy újkori európai közegben, egy új korszak fordulóján kérte jogait. S nemcsak kérte, de elég erős volt arra is, hogy modern kultúrává szerveződjék. Nálunk, a már említett kultúrtörténeti háttérrel, felmerül annak igénye, hogy a romantika korszakában nemzeti eposz szülessék. Vörösmarty néhány mondai elemen kívül fantáziájára hagyatkozik Árpád-eposza megírásakor. A realistább Arany János monda töredékeket tud csak összeszedni (Hunyadi-mondakör). De van Árgyélus széphistóriája és Ilosvai Toldija, amelyre — mint írásos emlékre —, mindketten hivatkozhatnak, s amely mint közkézen forgó ponyva táplálja magát a népi emlékezetet is. Ugyanekkor a finnek és az észtek Kalevalát és Kalevipoeget gyűjthetnek össze az élő népi emlékezetből, s csak a megszerkesztés vár Lönnrothra és Kreuztwaldra. Ott ahol ekkor még él az eposz, ahol a közösségeknek még szükségük van erre, ahol még eleven a származástudat, ott alig léptek ki a barbár etnikai tudat korából, a gentilizmusból, s a feudalizmus, a rendiség, csak kis mértékben érintette meg a társadalmat. A népi kultúra ilyen 230 MAKKAI L, 1989. 174—180.; 157—165 185