Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

Nyugat-Európában a felvilágosodás eszméi, a fejedelmi abszolutizmus törekvései ellen fellépő nemzeti megmozdulások (nálunk a II. József kiváltotta ellenállás), majd a francia forradalom, s az azt követő napóleoni háborúk a nacionalitást, a nemzeteszmét populárissá teszik. A leglátványosabban ez a lengyeleknél nyilvánul meg, nálunk csak a Martinovits-összeesküvésre futja. Szellemileg azonban mindez forrása a reformkornak. Az észt nép tökéletes etnikai és társadalmi elnyomatásban élt. Egyedei csak tagadással vagy hasonulással, épp ezért elnemzetietlenedéssel emelkedhettek csak fel, s ez a folyamat nem volt jellemző. Az 1816—19-es Baltikumra vonatkozó törvények nyitottak rést a falon, s ettől kezdve vált lehetővé, hogy legalább személyükben szabadokká váljanak, iskolákat végezhessenek egyes képvislőik. Ok a közvetlen jobbágyi létből léptek ki, s mint már erről részletesebben szóltunk, az iskolákban megszerzett műveltség mellett a hagyományos népi (paraszti) kultúra teljes birtokában is voltak. Később sem igen volt más lehetőségük, mint a kultúra területének művelése, hiszen birtok- vagy földszerzéshez vagy komoly vagyonra alapozott polgári egzisztencia megteremtésére alkalmuk sem volt. De ők jelentették az összekötő anyagot a népi és a magas kultúra között; ők voltak akik eljutottak Szentpétervárra, Észak- és Nyugat-Európa egyetemeire vagy olvasták, s megértették, majd használták egy egészen más régió, világ munkáit, eszméit, szellemiségét is saját népük felemelése érdekében. Nemcsak a felvilágosodás, hanem a romantika korszaka is ez, amikor szinte a lehetetlenre való vállalkozás is természetes mozdulatnak tűnik. A nemzetté válást elősegítő észt értelmiség legjelesebb képviselői, az első generáció tagjai a századforduló táján születnek (Faehlmann: 1798, Kreutzwald: 1903). Nálunk Csokonai az, aki ilyen eszmék képviselője, s alig éli túl őket, bár jóval korábban indul. S ugyanakkor mekkora a különbség! Joó Tibor és Szűcs Jenő bemutatja a magyarság kulturális és állami fejlődését a honfoglalástól kezdve. S tudnunk kell, hogy míg a magyar reformkor nemzedéke mögött Szent István intelmei, Anonymus és Kézai krónikái, Janus Pannonius európai rangú latin költészete, Zsigmond gótikája, Mátyás és Oláh Miklós reneszánsza, a protestáns prédikátorok nemzeti nyelvű bibliafordításai és Balassi és Bornemissza költészete, drámaírása, Pázmány és a barokk korszak magyar nyelvű katolicizmusa, Medgyesi puritanizmusa, a 18. század béke korszakának barokk építészete, a testőr írók nemzeti kérdések és felvilágosodás iránti érdeklődése, Dugonics, Csokonai és Fazekas népiessége, , Kazinczy európai tájékozódása is ott van — ha a török és kuruc háborúk, s a magyarság bizonyos kiszolgáltatottsága miatt visszafogottabban, meg-megtorpanóan is —, addig az észteknél mindez szinte hiányzik. Számukra a népi (paraszti) kultúra, az etnicitás létezik csupán, mert a városban a polgárság német, később orosz, s az egyetlen fonál amely korábbra vezet vissza és mégis meghaladja ezt a szintet a lutheránus, svédektől kapott protestantizmus, ami a nemzeti nyelvű iskoláztatást és irodalmat megteremtette. Ezen kívül minden a népi (paraszti) kultúrából nő ki. Hiszen náluk a feudalizmus, a rendiség korszakában — amely bizonyos előzményeit 184