Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

készítette alapanyagból összeállított normál filmet (1941, rendező: BELJAJEV). A működő, filmeket vetítő észt filmszínházak műsorán megjelentek a ma már klasszikusnak számító szovjet filmek, olyanok, mint a „Cirkusz", a „Maximtrilógia", a „Lenin októbere" alkotások, amelyek az amerikai és német tucatfilmeket váltották fel.

200 A háború utáni időszakban a nemzeti filmművészet meglehetősen gyorsan fejlődött, bár meg kell jegyezzük, csupán az engedélyezett irányban. Már 1944 októberében láthatta az észt nézőközönség a „Felszabadított Észtország" című dokumentumfilmet, mely hasonlóan a többi, ez idő tájt készült híradó anyagokhoz, nem csekély mértéknen használta fel azoknak az amatőr kültagoknak a leforgatott nyersanyagát, akik szinte a német megszállás után azonnal egy levelező filmhíradós központ fogott össze. Ezeknek a besegítő filmbarátoknak a munkájára igen nagy szükség volt, mert Észtország egyetlen filmstúdiója, a tallinni a harcok során jelentős károkat szenvedett. A régi nagyok közül V. PARVEL volt az, akinek a vezetésével megkezdődött az egyetlen filmbázis helyreállítása, s fokozatosan felfejlődhetett technikai szempontból egy olyan szintre, amelynek birtokában 1946-ban — közösen a moszkvai filmesekkel — olyan egész estés dokumentumfilm készülhetett, amelyet Állami Díjjal tüntettek ki. Ugyancsak Állami Díjat kapott az a V. TOOMBERG—SZ. SKOLNYIKOV—

V. PARVEL összeállította 1950-es színes dokumentumfilm is, amely „Szovjet-Észtország"-ot mutatta be, s amely egy év múlva a IV. Cannes-i Filmfesztiválon három másik szovjet dokumentumfilmmel együtt díjazásban ..i. 201 részesült. Ebben a háború utáni első évtizedben megújult az észt filmkészítők gárdája. Olyan operatőrök, rendezők rajtoltak a tallinni stúdióban, akik a nagy tapasztalatokkal rendelkező moszkvai, leningrádi stúdiókban sajátították el a mesterséget a nagynevű szovjet filmkészítők tanítványaiként (V. TOMBERG, SZ. SKOLNYIKOV és G. GORBUNOV operatőrök, illetve A. MANDRÖKIN, N. DOLINSZKIJ, V. NYEVEZS1N és E. ELJAS rendezők). Az általuk készített dokumentumfilmek nem tartoznak az észt filmművészet értéket képviselő vonulatába, csupán technikailag szolgálhattak a későbbi alkotások számára tanulsággal. A kor igényeinek és előírásainak megfelelően ugyanis ezek elsősorban a megkövetelt „szocialista építkezések", a „nagy átalakulások", a „kolhozszervezések" érdekében tendenciózusan agitáló propagandafilmek voltak. („Észt kolhoz Grúziában" —1947; „Az új élet építői" — 1948; „Út a jövőbe" — 1949.) Arra azonban jók voltak, hogy rajtuk keresztül az egyébként jó képességű és kitőnően felkészített rendezők a mesterségüket begyakorolják, s később, amikor már az 1950-es évek tájékán némileg bővíthető volt a tematika, maradndóbb értékeket is létre hozhassanak. („Az első kolhoz Észtországban" — 1948; „Az észt 200 Ö. ELANGO: Prosveseniâ. Literatura. Teatr i muzyka. Kino i radio. In: (összeáll. R. PULLAT): Istoriâ Tallinna. S nacala 60-h godov XIX stoletiâ do 1970 goda. Tallinn, 379. p. 201 Ua.: 387—388. p. 166