Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

behozott filmek nem a nagy eredményeket és alkotói erényeket felmutató szovjet filmek voltak a két világháború között, bár a legkiemelkedőbbek azok közül is közösség elé kerültek. Többet azonban csak részleteiben, megkurtítva engedélyezett a cenzúra („Anya", „Kék Expressz", „Dzsingisz kán utóda"). Az olyan filmeket, mint a „Potyomkin cirkáló"-t, vagy a „Költő és a cár"-t egyetemesen, a ,,Csapaev"-et, és a „Kapitány lányá"-t a diákság számára tiltották be. Pedig lett volna hol nézők elé vinni, mert az 1924-ben 32 észtországi filmszínház 1937-re negyvennel gyarapodott s a nézők száma elérte a hétmilliót. Annyi volt, mint a két világháború közötti színházlátogatóké húsz év összesítésében. A tiltás ellenére (vagy talán éppen ezért?) érdeklődés volt a szovjet filmek iránt. A „Csapaev"-et például öt napon keresztül műsoron tudták tartani, ami ekkortájt a nyári hónapokban telt házat jelentett (pedig az ifjúság nem is látogathatta). A hétmilliónyi néző főleg nyugati filmekkel szórakoztathatta magát. Mégpedig nem is kis számban, hiszen 1928-ban 631 külföldi alkotást hoztak az országba, melyek közül 371 amerikai, 170 német, 23 pedig francia produkció volt.

199 Ez maradt a hazai és külföldi filmek aránya mind a játék, mind a filmhíradó tekintetében 1940-ig, s maga a filmgyártás struktúrája sem váltzott. Az 1940. június 21-i események dokumentálását a rendőrség nem engedélyezte, csak igen töredékesen kerültek ezek a napok celluloidszalagra. A változás utáni időszak viszont annál jobban dokumentált. Az „Eseti Kultuurfilm" stúdió operatőrei a „Nép akarata" címmel már augusztusban filmet mutattak be a dumaválasztásokról, a duma első üléseiről, a nagygyűlésekről K, MÄRSKA és V. PARVEL irányításával és összeállításában. Szeptembertől megváltozott a „kultuurfilmesek" szervezeti lehetősége, a stúdiót államosították a többi kulturális intézményekhez hasonlóan. 1940 októberében létrejött az állami filmközpont, amelynek vezetője P. RUMMO író volt. A stúdióval együtt államosították a magánkézben lévő mozikat is, mind a fővárosban, mint pedig vidéken, s a filmszínházakat vándorfilmesek látták el filmanyaggal, csakúgy, mint valamikor az indulás idején. Más tekintetben is történt visszalépés, az „Esti Kultuurfilm Stúdió" lefokozódott, „Észt Filmhíradó Stúdió"-vá alakították, vagyis visszaminősült azzá, amiből elindult: dokumentumfilmeket gyártó műhellyé. Azt jelentette ez, hogy ugyanúgy, miként a megelőző harminc esztendőben, vagyis a filmgyártás észtországi megindulásától kezdve — anyagi erők hiányában — a hazai filmgyártás főként a filmhíradók anyagának rögzítésére, dokumentumtekercsek készítésére, s elvétve egy-egy játékfilm előállítására korlátozódott. Sőt talán még romlott a helyzet annyiban, hogy az észt operatőrök által forgatott dokumentumfilmeket — a Szovjetunióba való betagolásuk után — hivatkozva a valóban jobb technikai körülmények között működő leningrádi, moszkvai filmgyárak lehetőségeire — nem hazai földön rendezték meg, vágták ősze. Leningrádi filmesek készítették például az „Észtország" című, egész Szovjetunióban forgalmazott, észt operatőrök 199 K. KASK—H. KÖRVITS—

I. KOZENKRANIUS: I. m. 524. p. 165