Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

Az észt polgári művészet tulajdonképpen késői indíttatású, de éppen népi kötődése, saját értékeinek tudatos és következetes feldolgozása miatt képes volt igen hamar felzárkózni a nagy múltú kultúrával rendelkező nemzetek mellé. Ez az, ami megtartotta az észt nemzetet és Észtországot egészen a legutóbbi időkig; a szovjetkorszak alatt is — létezésükben a második önálló államiságukig. Ezt a folyamatot, a kultúra ez irányú meghatározó szerepét kívánja a dolgozat feltárni és bemutatni. Bár a kutatás évtizedekkel ezelőtt kezdődött, e témánál napjainkban aligha lehet aktuálisabbat vizsgálni, hiszen a széthulló birodalmak állami önállósággal soha nem bírt kis népei folytatnak küzdelmet a nemzetté válásért, a nemzeti vagy vallásközösségi állam megteremtéséért. Észtország kultúrájának egyes önálló területei Magyarországon többnyire népszerűsítő újság- és folyóiratcikkekből ismertek. Ezek főleg nevezetes eseményekről szóló élménybeszámolók (dalostalálkozók, színházi vendégjátékok, finnugor kongresszusokhoz kapcsolt kulturális rendezvények, könyv- és filmbemutatók). Módszeres kutatások csak a nyelvészet és az irodalom (kisebb mértékben a zene) területén folytak, azok azonban természetszerűen szakterületük szempontjai szerint, kiemelve az egész kultúra egyetemességéből saját terrénumukat. A kultúra összességének egységes szempontú vizsgálata azonban elmaradt. S különösen nem folytak kutatások az egyes szférák kialakulásának, a különböző korokban bekövetkezett változásainak vonatkozásában. így igen csekély azoknak a munkáknak a száma, amelyek a több kultúrterületet is érintő vizsgálatokban előzménynek tekinthetők. Elsőként az észtekkel foglalkozó kutatók kézikönyvét, Hunfalvy Pál: „Utazás a Balt-tenger vidékén" című munkáját kell említeni, amely egy történeti áttekintés mellett elsősorban a múlt század közepe tájának népéletéről, kibontakozó városi kultúrájáról ad kortársi képet. Ezt követően az 1920-as évek végén napvilágot látott, kultúrával foglalkozó két tanulmánykötetre, Csekey István: „Északi írások" és Teleki Pál: „Finnek, észtek" című összeállításaira támaszkodhattam. Utóbbi szemléletét, adatait tekintve fontosabb, használhatóbb. Ezután ismét csak az újság- és folyóiratcikk szintű közlések következnek (Jancsó Elemér, Makai György, Tímár Máté, a Szolnok megyei Néplap cikksorozatai, vagy egyegy tematikus folyóiratszám, például Jászkunság). Egészen a Bereczki Gábor— Rácz Endre által megjelentetett „Észtország" kötetig, amely az észt történelmen kívül a műemlékeken keresztül látható észtországi építészeti stíluskorszakokat, a nemzeti ébredés eszmeáramlatát, az észt iparmüvészetet is bemutatja. A jellegének megfelelő keretek között ugyancsak áttekintést nyújt Észtország egészéről Bereczki Urmas: „Észtország" című útikönyve is. A lista tovább lényegesen nem bővíthető. Úgy véltük ezért, hogy mindenképpen szükséges egy olyan dolgozat összeállítása, amely nem szaktudományi megközelítéssel, hanem kultúrtörténeti aspektusból fogja össze a már ismert és a még feltáratlan adatokat. Amely nem az ismertebb, kutatottabb irodalmat és nyelvészetet vizsgálja, hanem ezek társadalomtörténeti vonatkozásainak hangsúlyozása mellett, a kultúrának azokat 15