Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

miatt egyben tengeri hatalmat, kereskedelmi útvonalakat, egyáltalán tengeri kijáratot jelent, ennek a területnek mindig is fontos stratégiai jelentősége volt. Nemcsak gazdasági, kereskedelmi, de katonapolitikai szempontból is az diktálhatott ezen a területen, aki a szigeteket uralta. Ezért nem volt elképzelhető, hogy a milliónyi földműveléssel, állattartással foglalkozó észt népesség ezen a földön pozícióba kerülhessen. Ebből a szempontból hasonlóan rossz a helyzetük, mint nekünk, magyaroknak, a Kárpát-medencében. Ez az oka nemzeti elnyomásuknak, kiszolgáltatottságuknak. Annak, hogy az expanzívabb nemzetek, nagybirodalmak egyszerűen rájuk telepedtek. Számukra a tenger nem a táplálékot biztosító vizet, hanem a szárazföldi területek egyszerűbb megközelíthetőségét jelentette. Az őslakosok leigázása nem ütközött különösebb ellenállásba. Nem is az észtekkel hadakoztak a különböző nagyhatalmak, hanem az észt területekért: egymással. Képes Géza, az észtek történetének alapos ismerője, irodalmuk elkötelezett tolmácsolója 1944-ben egy irodalmi összeállítás elé írott rövid történeti összefoglalásában — tudva már szinte mindent, ami az észteket érte történelmük folyamán egészen a 20. század közepéig — a következőket írja: „Ha plasztikusan akarnám érzékeltetni az észtek történetét, nem is kellene mást tennem, mint azokra a területi és hatalmi változásokra rámutatnom, amelyeken a most folyó világháborúban ez a kis nép átment. Az egész története is nagyjából ugyanez, mert körülbelül ugyanezeknek az erőknek az ütközőpontja volt egész története folyamán, csak persze a régi korokban az erők mérkőzése sokkal lassabban ment végbe. Hogy Észtország, helyesebben az észt nép mégis megmaradt, annak az az oka, hogy ebben az országban a nép és nemzet fogalma mindig egybeesett, tehát amikor a nép puszta emberi létéért küzdött, ugyanakkor az észt nemzet fennmaradása is kockán forgott. A másik ok nyilván az volt, hogy Eszti tipikusan parasztállam és bármely rettenetes véráldozat árán változtak is gazdái, ez a nép, mint a föld megmunkálója, kényszerűségből mindig megmaradt. A hódítók éppen úgy, mint a római gyarmatosítók, elsősorban a vezetőréteget, vagy a hatalmat támogató elemeket távolították el erőszakkal — a rabszolgákat mindig megkímélték."

21 Az észtek történelmének, kultúrhistóriájának ebből a szempontból való vizsgálata további tanulságos példákkal szolgálhat. Az idegen hódítók évszázadai alatt az ide felszivárgó finnugor népek az őshonos baltiakkal békésen keveredve visszavonultan, másokat nem zavarva élik a terület nyújtotta lehetőségek közepette viszonylag igénytelen életüket, s a világ még a létezésükről is alig tud. Egy népesség, amely évszázadokon át csupán az etnikai lét szintjén él a jogfosztottság, a nemzetállammá válás lehetőségeinek teljes hiánya miatt. S egyszer csak, mikor a történelmi konstelláció kedvezően alakul számukra: azok, akik sohasem gyakorolták az államiság egyetlen formáját sem, önálló, életképes 21 KÉPES G. (szerk.). 1944. 3. p. — Megjegyezzük, hogy mi etnikumként fogjuk fel az idézetben nemzetként jelölt tartalmat; nép és etnikum azonosságát értjük ezen. 13