Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

dalomkritikai játékfelfogás alapjait az észt színházművészetben. Észt színpadon első ízben mutatott be Ibsen- és Zudermann- darabokat, s már ez a darabválasztás is az új irány előretörését jelentette. A „VANEMUINE" 1906ban új épületben kezdi meg a szezont, s mivel a színházépítés valóságos nemzeti üggyé vált, természetes, hogy a rendezésre, a bemutatók színvonalára is mindenki odafigyelt. Nem elégedtek már meg lelkes, de szakképzetlen rendezői teljesítménnyel, olyan személyt választottak tehát a színház élére, aki a legmagasabb elvárásoknak is megfelelt. Kari MENNING (1874—1941) mielőtt az új „VANEMUINE"-ban megkezdte munkáját, két évig tökéletesítette színházi ismereteit Nyugat-Európában. Berlinben Max Reinhardt-nál tanulta a rendezés mesterségét, s a színészekkel folytatott munkájában Antoine és Sztanyiszlavszkij újító elveiből indult ki. Alapvető feladatának tekintette a lélek gazdagítását, a néző esztétikai és etikai nevelését, s különös gondot fordított a repertoár szociális-kritikai irányultságán belül az aktualitásra és a magas művészi színvonalra. A „VANEMUINE" színházban már a legelső darabjának rendezésétől kezdve hangsúlyozta az irodalmi anyag alapvető fontosságát. „A rendező — mondta — mindenek előtt köteles bemutatni pontosan ugyanazt a képet, valamennyi árnyalatával, színével, és apró részleteivel együtt, ami a szerző által ábrázolt életben is megtalálható. Ilyen módon minden színészt tulajdonképpen a szerző irányít és a színész jelentőségét a színpadon a szerző határozza meg. Ettől nem szakadhatunk el."

151 Hogy ezt meg tudja valósítani, azt az állapotot tartotta ideálisnak, hogy a színház 9—10 bemutatója észt szerzők színdarabját jelentse. MENNING különösen nagy jelentőséget tulajdonított ugyanis az észt nemzeti drámairodalomnak. Az a tény, hogy MENNING kezdeményezésére August KITZBERG és Oskar LUTS vezető drámaírók lettek, nem véletlen, hanem munkájának programatikus Ludwig MENNING 151 Kaarel IRD: Leningrád, 1973. 66. p. 116