Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)
része. 152 Ő mutatta be A. KITZBERG: „A farkasbőrbe bújt ember" és a „Bugyelláris istene" című darabjait, melyek nemcsak az ö általa vezetett színháznak voltak fejlődéstörténetileg meghatározó állomásai, de az egész észt drámairodalomnak is. De MENNING volt az is, aki a színház repertoárjában fontos helyet biztosított a nyugat-európai drámairodalom úgynevezett problematikus darabjainak is (Hauptman, Ibsen, Björnson, Zudermann, Anzengruber, Shaw). Ha megnézzük MENNING repertoárját, akkor nehéz találni az észt színház történetében másik olyan színházat, ahol annyi irodalomtörténetileg is számon tartott darabot mutattak volna be, mint amennyit ö. S ráadásul ezeket még akkor vitte színre, amikor az idő nem ítélt a darabok maradandóságának kérdésében. MENNING elődjéhez, WIERA-hoz képest — akit egyébként kritikusként nagyra értékelt — egészen más színházpolitikát folytatott. Megmutatkozott ez abban is, hogy az irányítása alatt álló színház operetteket egyáltalán nem tűzött műsorára. Lényegében ez is okozta 1914-ben azt a konfliktust, amelynek eredményeként MENNING, aki működése alatt az élenjáró legjobb színházak sorába emelte a „VANEMUINE"-t, megvált az együttestől, amelyben olyan kiváló színészegyéniségeket indított útnak, mint A. ALTLEIS (HEISLER), A. KONSA, A. SIMM, O. TEETSOV (VÄSTRIK), L. HANSEN, A. MARKUS, M. MÖLDRE (E. ANNUK), A. TEETSOV, E. TÜRK. MENNING ugyanis kiváló képességű színész-pedagógus is volt. Következett ez abból a Sztanyiszlavszkij által hirdetett elvből, hogy a rendezőnek és a színésznek a pszichológiai realizmus megvalósítására kell törekednie, a valóságnak megfelelőlen kell feltárni az ábrázolandó személy lelki világát, magát az emberi pszichikumot, ami nem más, mint az átélés, átváltozás művészete. Távozása az észt színházi élet hatalmas vesztesége volt. Legnagyobb rendezőjétől fosztotta meg magát az észt társadalom, s bár egy ideig még kritikusként színházi írásaival megkísérelte segíteni, jobb irányba terelni a scena művészeit, hamarosan ettől is megcsömörlött, s bár még közel negyed századot élt, lényegében kivonult a színházi életből. A VANEMUINE további sorsa MENNING távozása után Ants SIMM — korábban MENNING jobbkeze — látta el a rendezői feladatokat. A vezetése alatt álló színházban egy erős színészi gárda verődött össze ugyan, ám ennek ellenére a színház meglehetősen siralmas állapotba került. Ennek a korszaknak egyetlen pozitív megnyilatkozása az a következetes harc volt, amit az észt írók folytattak azért, hogy a „VANEMUINE", 152 L. REMMELGAS: In: (összeáll.:) P. KUUSBERG: Tallinn, 1956. 79—110. p. — Heldur NIIT: Utószó. In: Oskar LUTS: Vesna. Tallinn, 1970, 384—397. p. 117
