Szabó István: Fejezetek az észt kultúra történetéből – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 53. (1995)

ratörö terv megvalósítása szinte már születése pillanatában meg is hiúsul. S ekkor megintcsak Lydia KOIDULA siet segíteni: T. KERNER alapján „Saaremaai unokatertvér" címmel észt nyelven színdarabot ír és ezzel lefekteti az észt drámairodalom és az észt nyelvű színjátszás alapjait is, hiszen a darabot Heinrich ROSENTHAL segítségével színre is viszi.

138 Az első premier megszervezése és lebonyolítása azonban egyáltalán nem megy simán. Hiába készít az „Emajőgi csalogány" vadonatúj darabot a bemutatóra, hiába rendelkezik a dalosegylet a színházi előadás megtartására is alkalmas helyiséggel, hiába vállalkoznak a dalárda tagjai az egyes szerepek megformálására, s hiába siet H. ROSENTHAL a rendezésben a szerző-főszervező segítségére: Lydia KOIDULA alig valamivel a bemutató előtt levélben fordul öreg barátjához, KREUTZWALD-hoz, s miként annak 1870. július 19-én írt válaszleveléből kiderül, arról panaszkodik, hogy lehet, hogy a bemutató meghiúsul, mert a női szerepek megjelenítésére nem akad vállalkozó, s feltehetően a levél beszámol azokról a küzdelmekről is (csak a válaszlevél tartalmát ismerjük), amelyeket a papsággal vívott a bemutató érdekében, illetve azokról a klerikális támadásokról szól, amelyek várhatóak voltak a premierrel kapcsolatosan. KREUTZWALD ismét bátorító levelet intéz az expeditőrhöz, s ismét csak saját példájára, életéből vett nehéz, s sikerrel megoldott időszakokra hivatkozik buzdításul. „...Ez az, amit kérdezni akartam: valóban olyan szegény leányokban a „VANEMUINE" társaság, hogy bár az előadások sikeresen zajlanak, amit remélek, a leányok közül nem vesz bátorságot magának egy sem, hogy fellépjen a színpadra? Az ilyen jelenség rendkívül sajnálatos és rontja a munka teljességét. Amikor a néhai KOTZEBUE idején Tallinnban létrehozták az első műkedvelő színházat, ott minden réteghez tartozó nő játszott: a nemes kisasszonyok, a kereskedők és művelt emberek feleségei és leányai, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ez foltot ejthet a becsületükön. Németországban a nagyés kisvárosokban egyaránt mind a mai napig vannak olyan színházak, ahol elsősorban jótékonysági célzatú előadások alkalmával fellépnek a művészet támogatói, nők és férfiak, valamennyi társadalmi osztályhoz tartozóak. Miért nem lehetséges ez Észtországban? Annak, aki haladni akar a korral, nem szabad magát megkötnie semmi módon. Azok az egyházi kakasok, akik már a „VANEMUINE" társaság alapításakor is dühödten kukorékoltak és nagy szemeket meresztettek, ezúttal is elfújhatják a maguk nótáját, s elítélhetik az előadásokat, de ki törődik velük! Nemrégiben a következőket hallottam: A viljandi járásban a 138 Összeáll.: L. KIREPE: Tallinn, 1974. 16. p. Itt többek között az áll, hogy Heinrich ROSENTHAL 1846. június 25-én született Tartuban. A tartui egyetem orvos szakán tanult 1865—1871 között, majd Kroonlinnben és Tallinnban folytatott orvosi praxist. Lydia KOIDULA nővérét vette feleségül. A „VANEMUINE társaságban tevékenykedett, tagja volt az I. Dalosünnepség ünnepi bizottságának, az „Észt Egyetemi Hallgatók Egyesületének (1870), az Észt írók Társaságának (1872) és az észt Sándor-iskola főbizottságának (1877—1884). 1912-ben „Az észt nép kulturális törekvései címmel visszaemlékezés kötetet jelentet meg, amely a nemzeti mozgalom jó néhány tényfeltáró dokumentumát is tartalmazza. 1916. április 28-án hal meg Tallinnban. 111