Makkay János: A magyarság keltezése – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 48. (1994)

ismert esete lenne!), és így a tételt úgy kell módosítanunk, hogy ezek a szavak az avar kori szlávság nyelvéből kerültek át a magyarba a Kárpát-medencében. A történeti háttér egészen egyszerű: nem a kárpát-medencei szlávság számbeli fölénye a sok átvétel oka, hanem az, hogy a kereszténység a római birodalom bukása után a 7—9. században nem Itália, hanem az akkor már szláv lakosságú Északnyugat-Balkán felől terjedt a Kárpát-medence akkori lakói, az avarok és ősmagyar alattvalóik között. 9.6. Hasonló a helyzet a jogi terminológiáwdX. Ebben különösen feltűnő, hogy Géza és István államalkotó szervezésének irányai, kiváló német kapcsolatai ellenére az állami-jogi terminológiánkban nem a német, hanem a szlávból átvett réteg a meghatározó: asztalnok, császár, kenéz, király, kulcsár, megye, palota, perel, poroszló, tömlöc, tukma, patvar, udvar, vádol. Egy ellentétes irányú átvétel a bán, amely azért való a horvátban a magyarból, mert a bayan > bán fejlődés a magyarban szabályos, míg a horvátban ez ismeretlen. Kniezsa a magyarból való átvételt azonban elsősorban nem hangtani, hanem ismét időrendi okokból zárja ki: "Azonban először is a szó korai előfordulása a horvátoknál már eleve valószínűtlenné teszi a magyar eredetet, hiszen több mint 150 évvel a magyar uralom kezdete előtt tűnik fel [950 körül]." Amellett, hogy az óhorvát beszélői is avar-onogur uralom alatt éltek (sőt, mint láttuk, előkelőik egy része török nevet viselt: lásd az 519. j.!), nincs időrendi aggodalomra ok, ha a szónak az átvételét nem Árpád népének uralmára vezetjük vissza, hanem a késő avar kori dunántúli ősmagyarság és az óhorvát közötti érintkezésekre az avar-onogur uralom idején. Egyébként sincs adat arra, hogy 895 után a bayan mint hatalmi cím és rang szerepelt volna a honfoglalók hierarchiájában, az avar korra viszont joggal feltételezhetjük ezt. A vallásihoz hasonlóan a jogi-államszervezeti szókincs is zömmel szláv eredetű. Kniezsa azt is megfigyelte, hogy a földművelésre vonatkozó terminológiánkban egyetlen egyet sem találunk, amelyet a magyarság a németből vett volna át, azok is szinte kivétel nélkül szláv eredetűek. A vallásos, a jogi és a földművelési szókincs e fontos szavait tehát nem a 10. század végi államalkotó munka és térítés során vette át a magyar nyelv, az akkori kapcsolatrendszernek és érdekviszonyoknak megfelelően németből, olaszból (ill. még vulgáris latinból), hanem már 895 előtt az ősmagyar— szláv érintkezések helyi rendszerében. 158