Szabó László: Néprajzi tanulmányok – Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 46. (1989)
A Tiszazug történeti és néprajzi kérdéseiről (Szabó István–Szabó László)
szekér. Az állatok száma: ló 33 db, szarvasmarha 485 db, sertés 1.147 db. Az uradalom cseléd alkalmazottainak száma 68.). Elgondolható, hogy a XVIII. század elejétől a jobbágyi szolgáltatásokra épülő úri életforma, a tőkehiánnyal küszködő sikertelen kísérletek sorozata semmiféle vonzerőt nem. gyakorolt a parasztságra, s megállapítható az is, hogyha nagyobb keresethez kívántak jutni a Dél-Tiszazug lakói, inkább a csongrádi, szentesi parasztgazdákhoz álltak cselédnek, s nem a helyi uradalomban kerestek munkát. A paraszti gazdaságokra ez az alacsony színvonalú uradalmi gazdálkodás semmiféle hatással nem volt, s meghagyta őket természetes állapotukban, nem kizárva a korszerű technika, s eljárások megismeréséből őket. A paraszti gazdaságok az egész Tiszazugban a mindenkori vízjáráshoz igazodtak. 1824-ben a vízszabályozások előtt a Tiszazug területének 45 %-át borították el rendszeresen az árvizek, áradások. Hogy ez milyen nagy felület, megmutatkozik abból, hogy a Kisköre és Szeged közötti szakaszon a jobb part átlaga 33 3 8, s ugyanennyi Tiszaderzs és Hódmezővásárhely között annak a bal-partnak az átlaga, amelybe a Tisazug is beletartozik. Major Bálint 1896-ban visszaemlékezve Nagyrév gazdálkodásának múltjára, a földművelésről alig ír valamit, mert „a szántóföldek nagyon gyökeresek és soványak voltak", szinte alig teremtek valami sásas búzát. Annál többet ír a legeltető állattartásról, az állatok soros legeltetéséről és a gazdag fű rétekről. Leírásából kitűnik, hogy a nagyréviek túlatiszai, bőgi szőlői sokkal értékesebbek voltak, mint a szántók. A gazdaságok jövedelme mind az uradalomban, mind a parasztoknál az állattartásból származott. A néprajzkutatás a vízszabályozások előtti paraszti gazdálkodást egyértelműen az ártéri gazdálkodás fogalmával jelöli. Ebben a fogalomban összetett haszonvétel foglaltatik. Kétségtelen, az állattartás meghatározó szerepe a gazdasági ágazatokon belül, de egyáltalán nem jelentéktelen a gyűjtögető gazdálkodás sem. Különös jelentősége volt a nádnak, amely építőanyag és tüzelő, a gyékénynek, amely a házi ipar, a különböző tartóedények, s egyéb használati tárgyak alapanyaga. Nagy jelentősége volt a gondozott, gyakran ültetett füzeseknek, amelyek nemcsak, a kosárfonás számára adtak alapanyagot, hanem fonott fal, patics fal is készült belőlük, s a füzesek használatának külön jogrendje volt. A gyűjtögetett ártéri és vízinövények (súlyom, sóskafélék, gyógynövények) táplálék, takarmány és gyógyítószerként széles körben használatosak voltak, a vadmadarak tojásai (főként vadkacsa), a hurkokkal, tőrökkel befogott madarak, kisállatok (nyúl, fácán), sőt, az elvágott 96
