Szabó László: Néprajzi tanulmányok – Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 46. (1989)
A paraszti olvasás és a folklór
kötetnyi regény tartalmát is, a a szomszédok az űn. „folytatásokra 3 " már előre készültek. Garamenti gyűjtésem során Muzslán néhány évvel ezelőtt tanúja voltam egy tollfosztóban annak, hogy Mocsár Gábor novelláját — amelyet „Illetlenek" címen a TV nemrég fel is dolgozott —, miként adott elő több órán át egy sokat olvasó asszony. Kiszínezvén a pikáns részeket, eltorzítván az arányokat a közösség ízlése szerint. A történetet állítólag több éve mesélik, s engem is kértek arra, hogy Mocsár Gábor hasonló jellegű írásait juttassam el hozzájuk. Itt a tollfosztóban más történeteket is hasonló módon adtak elő. Egy túrkevei tanyai gazdaságban mintegy 100 évre visszamenően a kalendáriumok hiánytalan sorát, számos ponyvanyomtatványt, filléres regényt, régi újságot, szakkönyveket találtunk. A „Szívek harca" című pár laponként megjelenő, de négy vaskos kötetté susztertűvel összevarrott, viaszosvászon fedelű könyvet a család egyik tagja úgy jellemezte, mint a legfontosabb mesét. Ezt minden télen elmesélte a családfő az összegyűlt szomszédoknak. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban Fehérgyarmaton magam is folytatásokban hallgattam meg 70 év feletti szomszédasszonyunk olvasmányait a téli estéken. Levages betyártörténetek voltak, illetve egy ápolónőről szóló háborús regény, amelynek címére is emlékszem: „Ezüstfenyőt keresem". Jászdózsán 15 éve hunyt el Boszor Gyura, a falu nagy mesélője. Ő még pénzért felfogadott munkásainak is mesélt ebédidőben, munka után, gyakran a munkát is leállítva. Olvasmányai szívtipró kifejezéseit, fordulatait beszédébe szőtte: „Ah mily csodálatos zsongású ez az éjszaka ...", stb. Nem sorjázom a példákat. Csupán jelezni kívántam, hogy az olvasmány a parasztságnál nem marad egyéni tulajdonban, hanem azonnal kollektív ismeretté, s ami szempontunkból ugyancsak lényeges: a hangos olvasás és a szóbeliség erős hatása miatt rögtön szóbelivé, azaz szájhagyománnyá válik. Az elhangzó szöveg jellege úgy kívánja, ha mindjárt megbeszélésre, kollektív értelmezésre kerül. A jó előadó nem a maga ízléséhez igazítja az elmondandó történetet, hanem kiszínezi, kiemeli az egyes részeket, s olyanná formálja, hogy szélesebb körű hallgatósága élvezetet találjon benne. Az eredeti szövegtől így gyakran messze kanyarodik, a hallgatóság által közbeszólásokkal, nevetéssel, szörnyülködéssel „lereagált" részleteket kiszínezi, újabb elmondáskor szinte már csak ezekből fűzi össze a történetet. Az olvasmány, az olvasott szöveg nemcsák szájhagyománnyá válik, hanem a közösség igényeihez idomul, új formát nyer, s tovább már e törvények szerint él. A szóbeli kultúra szinte azonnal magához rántja, törvényeihez igazítja az olvasott anyagot, s önálló életre 179
