Hegedűs Kálmán: Tisza Cipőgyár Martfű – A Damjanich János Múzeum közleményei 36-37. (1974)

vétséget is szigorúan büntette, lecsukassál és frontra küldéssel fenyegetett meg bennünket." A frontvonal gyors közeledésével csak a személyi kiürítést tudták végrehajtani — de azt tökéletesen. Az üzem 1944. október 6-ig működött. Ekkor rendelte el az üzem kiürítését Szatmári István szds. hadiüzem-parancsnok. A gyárudvaron felsorakoztatott dolgozók előtt BOROS János személyzeti vezető — soviniszta — beszédet mondott, kijelentette: „senki ne merjen megszökni, mert azt hadbíróság elé állítják. A parancs úgy szól, hogy mindenki Érsekújvárba települ át, és ott ha kell ásóval, kapával, de megvédjük az oroszoktól a Magyar Hazát". A kiürítést részben október 6-án, részben október 7-én hajtották végre. A dolgozók elhagyták az üzemet, a környékbeliek a tilalom és parancs ellenére hazamentek, a távolabbi lakókat pedig arra kényszerítették, hogy Érsekújvárba menjenek. A gyár mérnökei közül azonban — nagy titokban — HABRING Károly mérnök vezetésével egy ötfős csoport alakult, akik megtagadták a kiürítési parancsot és vállalkoztak arra, hogy megakadályozzák a visszavonuló magyar és német fasiszta hadsereg tagjait abban, hogy felrobbantsák a gyárat. Október 7-én a személyi kiürítés után megjelent az üzemben néhány magyar tiszt, akik a katonákkal megkezdték a raktárban felhalmozott áru átszállítását a Tiszán. A tisztek mikor látták, hogy a Vörös Hadsereg rohamosan közeleg, fel akarták gyújtani az üzemet. Ekkor lépett akcióba a hátramaradt bátor kis csoport. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ezt megakadályozzák, amíg végül is úgy sikerült, hogy a tiszteket leitatták. A felszabadító Vörös Hadsereg katonái október 8-án délután 4—5 óra körül jelentek meg a telepen. A fronthelyzet sűrűn változott. A harcok során 3 napig a németek foglalták el Martfűt, és ezt az időt arra használták fel, hogy a könnyen mozgatható értékeket — írógépet, számológépet, telefont stb. — gépkocsira rakták és elvitték. Amikor a Vörös Hadsereg csapatai véglegesen ismét elfoglalták Martfűt, a német repülőgépek gyújtóbombákkal felgyújtották a gyárat. Kigyulladt az üzem irattára a kétemeletes gyárépületben és teljesén leégett. A tűz martaléka lett az I. és II. sz. csarnok is. A harcok alatt mentésről szó sem lehetett annál inkább, mivel sem felszerelés, sem segítség nem állt rendelkezésre.

155 A háború utolsó fázisa* a helyszínen átvészelő DEÁK Miklós — aMnek nevével később még találkozunk az „Ezelőtt három évvel" című munkájában — az akkori élményeit így foglalja össze:

156 77