Benedek Gyula: Tiszapüspöki története – A Damjanich János Múzeum közleményei 26-27. (1970)

Bírók és albírók: 1712 — Kis János 1720 — Farkas István 1721 — Antal János 1725 — Antal János 1728 _ Veres János Szilágyi Gáspár 1729 — Dömsödi István 1732 — Szívós György Pintér János 1747 — 1748 Czakó Ambrus Vincze György 1749 — 1750 Szendrei Ferenc 1750 — 1751 Kovács Ferenc 1751 — 1752 Vincze György 1752 — 1753 Tóth András Pfeter Márton 1754 — 1755 Gyenes János Nagy Ferenc 1765 — Bódi Imre Molnár András Péter Pál 1765. VII. 17. Bódi Albert Tóvizi András Czakó András 1766 Szenti Ferenc Veres János Szántó Lőrinc 1767 — Szenti Ferenc Tóth István Források: A 130., 121—123., 129,. 105., 107., 108., 114., 115. sz. jegyzetek alatt szereplő összeírások névjegyzékeiből. Gazdasági élet, birtokviszonyok. 1711-ben a szatmári békében a magyar uralkodó osztály megegyezve a Habsburg-dinasztiával megőrizhette birtokait, személyes adómentességét, a jobbágy munkaerejével való rendelkezést. A mezőgazdaság azonban az évtizedekig tartó csatározások miatt rendkívül visszaesett. A régebben gazdaságilag értékesített területek elgyepesedtek, amelyeken a lakosság gulyákat és méneseket legeltetett. A szabályozatlan folyók nagyterületű kiöntésein pedig halászmesterséget űztek, öntéses terület Tiszapüspökiben — mai mértékkel kifejezve — közel háromezer holdnyi volt a Nagydécsében, a Súly mosón, a Fehértóalján és a Nagyszögben. A XVIII. század elején Tiszapüspökiben már próbálkoztak a víz tervszerű levezetésével is az elöntött területekről. Valamikor a század elején ásták Tiszapüspoki és Bála határán a Décse patak mesterséges medrét*, amely hivatva volt meggyorsítani az árvíz gyorsabb visszavonulását. (116) * A hivatkozott 1754. évi térkép Ásványfoknak (ásott) nevezi a Décse patak balai ágát. A patak kiszélesedő szakaszát pedig Ásvány-tónak. 71