Benedek Gyula: Tiszapüspöki története – A Damjanich János Múzeum közleményei 26-27. (1970)

rend biztonságáért a községi hadnagyon és tizedesen keresztül. Kisebb ügyekben bíráskodott, segédkezett az adóbehajtásnál és kezelte a „falupénzt", vagyis a községi pénztárt. A falupénz forgalmáról kiadás és bevétel rovatokkal „bírói számvetést" kellett vezetnie, aminek hitelességét az esküdtek előtt kellett igazolnia. A nótárius a bíró mellé rendelt személy volt, vezette az állami és megyei adólajstromot, előkészítette a bíró számadását a földesúr részére. Tiszapüspökiben az első ismert nótárius 1726-ban Vida István volt, aki egyben az egri püspökség helyi ispáni tisztét is betöltötte. Később a nótáriusi tisztség a kántori teendőkkel volt kapcsolva 1767-ig. 1767-ben Árvái Pál volt az első olyan nótárius (jegyző), aki egyúttal már nem volt kántor. Nagyon fontos tiszség volt a községi hadnagy és tizedesi beosztás is, ők feleltek a községi rendért. Ez a tisztség annak ellenére, hogy megszűntek a kóborló katonák rablásai, bizonyította életképességét és a „parasztvármegye" emlékeként fennmaradt. A közigazgatásnak egy nagyon kellemetlen feladata volt a porciópénz beszedése, amely a török háborúk után bevezetett német katonaadó volt. Ez a községre nézve házanként egy rénesforint, amit vagy a porciószedő, vagy a bíró gyűjtött be és Gyöngyösre kellett vinni. 1729-ben egy alkalommal Veres János és a nótárius, máskor Szilágyi Gáspár, végül Veres János és Polyák János vitt porciópénzt Gyöngyösre. A közigazgatás vezetői közül a nótárius illetményben részesült. 1729ben egy alkalommal kilenc rénesforintot kapott a falupénzéből, de a ruházkodásban is segítették. Ugyancsak 1729-ben csizmát vettek a nótáriusnak, sőt egy alkalommal a járási szolgabírónak lencsét vettek. A községi pénzből fizették a falu pásztorait és kerülőit is, ilyen címen például 1729-ben az ökörpásztornak vettek bocskort. (114) Az egri püspökség egyházközségeinek átszervezése illetve újjászervezése az 1710-es években nag-y lendületet vett. Tiszapüspöki a református Nagykunság határán az újjászervezési elképzelésben fontos szerepet kapott, ezáltal egy kis tájegység vallási központja lett. Az 1720-as években a jászapáti kerületi esperességhez tartozott és a tiszapüspöki anyaegyház plébánosa látta el a tiszaszajoli, törökszentmiklósi, balapusztai katholikus hívők lelki gondozását is. A Tiszapüspökihez való tartozás azt jelentette, hogy az említett községek lakosait Tiszapüspökiben jegyezték be az anyakönyvbe születéskor, esküvő és elhalálozás, alkalmával. A szajoliak miután volt kápolnájuk, csak a jelesebb istentiszteletekre, a balaiak pedig minden istentiszteletre Tiszapüspökibe jártak. Kissé más volt a helyzet a törökszentmiklósi katholikusokkal. Törökszentmiklósra a tiszapüspöki „pápisták" Czakó János plébánossal rendszeresen jártak át nagyobb ünnepek alkalmával és prédikációkat tartottak az ott lakó „kálvinisták" között. Részben e missziók, részben más okok hatására szaporodni kezdett a törökszentmiklósi katholikusok száma és 1740-ben önálló egyházközséget alapítottak elszakadván a tiszapüspöki anyaegyháztól. A legrégibb nyom amely a tiszapüspöki anyaegyházhoz való tartozást bizonyítja 1731. február 4-én kelt, amikoris a Házassági anyakönyvbe egy törökszentmiklósi párt jegyeztek be. Erről a tiszapüspöki piébánia „História Domus"-a tudósít bennünket. 69