Kormos László: Kunmadaras fejlődéstörténete termelőszövetkezeti községgé alakulásáig – A Damjanich János Múzeum közleményei 11-14. (1967)

nyerni a tanács támogatását. Említésre méltó a kunmadarasi tanács határozata a cigány iparosok ügyében. Őket ugyanis a céhek tagjaik sorába nem voltak hajlandók felvenni. A Jász-Kun-Kerület a reformmozgalmak hatása alatt állván, támogatta a kontárok mesterséghez juttatását. 1820-ban a Hármas kerületi gyűlésből hazajött követek a kunmadarasi céhekre vonatkozóan a következő határozatot hozták: „A magokat meritált új magyarok a Czéhekbe bevétetni parancsoltatnak, semmit nem akarván tudni a felsőbbség a Mesterségekbe a Nemzetek megkülönböztetéséről és ha magok a Czéhek azt akadályoztatni szándékoznának a Tanácsok mint minden Czéheken felüllevők a Czéheket arra kötelezték." A lakosság iparcikkel ellátásának is akadályozói voltak a céhek, mert saját készítményeiken kívül árubehozatal ellen tiltakoztak. Ez a tény saját árucikkeik magas áron való értékesítését tette lehetővé, mely ellen a lakosok állandóan tiltakoztak. A tanács a limitációval vetett gátat a visszaéléseknek és több ízben felhívta őket „mértéklett áron való munkálkodásra." Kunmadarason az ipar nem talált társra a kereskedelemben. Az ipar és kereskedelem vetélytársak voltak. K* helyi kereskedelem ezért a század közepéig; nem tudott fejlődni. 2—3 görög kerekedő nem tudott eredményesen harcolni a céhekkel, ezért többnyire a gabona, bor, állat, gyapjú, élelmezési cikkek és vászonáruk közvetítését végezte. Készruha, lábbeli tartást a céhek ellenezték. A lakosság gyáriparral ellátása ezért nem történhetett meg. A helybeli kereskedelem főleg a napi forgalomra és a heti piacokra támaszkodhatott. Az országos vásárokon tetemes bevétele idegen kereskedőknek volt. Helybeliek a madarasi, évenként négyszeri vásáron a pálinka és bor kimérésének hasznát igyekeztek megszerezni, de a városi tanács ezt is korlátozta olyképpen, hogy egyik vásáron a görög kereskedőknek engedte át a szeszes ital kimérését, másikon pedig a város által megbízott saját árus foglalkozott az italméréssel. A vásártartási privilégiumot 1835. május 25-én a király megújította. A vásárokon igen nagy volt az állatforgalom. A lakosság ekkor jutott nagyobb összegű pénzhez és vásárolta a szükséges iparcikkeit, használati cikkeit a céhek kizárása nélkül. A vásár két napos ünnepnek számított. A vásári tarkaságból nem hiányoztak a bécsi, morvaországi kereskedők és a fűszerszámot áruló horvátok. A lakosság rászokott a vásári beszerzésekre. A céhes iparra ez jelentette a döntő csapást, mert áruforgalma igen lecsappant. A piacok kisebb forgalmat bonyolítottak le a múlt századhoz képest. A helyi piacok az élelem és kisebb szükségleti cikkek forgalmára korlátozódtak. A helyi piacokat, melyet hetenként kétszer, 9 129