Dorogi Márton: A kunsági kisbunda – A Damjanich János Múzeum közleményei 8-9. (1962)

Rebeka néném csak nézett. — Én csak ismerek itt mindenkit, olyan talán nincs is, akit ne láttam volna, de Szabó Pál szűcsmester nem is lakott itt sohse! — De nézze néném, itt a keze írása! — azzal elővett egy bőrdarabot, amelyikre rá volt írva gáliccal: „Én Istenem segíts meg, Szabó Pál szűcsmester, Kunhegyes." Mert ahány kisbundát csak csinált az uram, mindnek ezt írta a gallérja alá. —• Már engedjen meg, tudnám, ha volna, hanem ha már szűcsöt keres, meg jót is, jöjjön, majd elvezetem én. Lakik az én szomszédomban egy, igen jó kezemunkája van. Be is állítottak hozzánk. Mondja aztán Rebeka néném: — Hallja-e szomszéd, ez az úr annyit erősködik rajtam, hogy lakik Kunhegyesen valami Szabó Pál nevű szűcs. — Hát hogyne lakna, én vagyok az! — Menjen már! Hisz maga Tyukodi Pál! Akkor mondta el az uram, hogy ő Szabó Pál, azt is szokta a munkájára írni, csak a falu az édesanyjáról Tyukodinak tartja. Dolgoztunk aztán szaporán. Egyszer én is elmentem Pozsonyba, mert szerződést csináltunk Mándli úrral, hogy két éven át minden héten csinálunk neki egy kisbundát 40 forintba, ő prémezte fel, meg selymet is ő adott. Volt ismerősöm Pozsonyban, ők aztán elhívtak Bécsbe. Olcsó volt, 60 krajcár. Akkor ültem először hajón, meg utoljára is. Bécsben mondom aztán az utcát — már nem jut eszembe —, ahonnan a selymet szoktuk volt hozatni. Oda is találtunk, egy magyar gyerek is volt a boltjukban. Hoztam is két kiló selymet, 28 forint volt kilója. Alig értem haza, jött Pozsonyból egy másik kereskedő, akinek még Mándlinál is nagyobb üzlete volt. Kisbunda kellett neki is. 80 forintot ígért darabjáért, de nem mertük vállalni, mert már Mándlinak szegődtünk. Igen ám, de addig erősködött, hogy a végén neki is vállaltunk egyet hetenként. Ügy gondolta szegény jó uram, hogy szól valamelyik komájának, aztán meglesz valahogy. Ki is adtuk a munkát egy szinte Szabó nevű szűcsnek. De aztán alig varrt rajta, a szép fehér bőr egyszerre szennyes lett a keze alatt. Nem tudták azok, mi a finom munka. Kendő nélkül varrtak. Végül is magunknak szorítottuk be. Volt egy pár varróasszonyunk, akiket én tanítottam be. 100 szál selyem után fizettünk nekik 40 krajcárt. Bizony egynek a varrása eltartott 16 napig is, amelyik tele volt, de akkor aztán egyebet nem csinálhatott. Én felvarrtam 150 szálat is egy nap. Ebben az időben vásárra is alig jártunk, pedig ott is elkapkodták a munkánkat. Jók voltak a mezőkereszteni, nagymihályi, geleji, igrici vásárok, de jártunk mi Karcagra, Ladányba, Füredre, Kisújra, Poroszlóra, Madarasra is. Legjobb volt a debreceni. Itt már 10 órára sohasem volt portékánk, pedig volt úgy, hogy 120 szűcs is kipakolt. Békés, egyetértő emberek voltak a szűcsök. Mindig is azt tartották felőlük. Ha vásárba mentek, egymáshoz szálltak meg. A faluban mindenki jó ismerősük volt. Szegény jó uramnak mindenki 30