Dorogi Márton: A kunsági kisbunda – A Damjanich János Múzeum közleményei 8-9. (1962)

barátja volt. Egy-egy rendelőnk félnapot is elbeszélgetett a műhelyben, esténként mindig beült hozzánk 2—3 ismerős. Míg mi böködtük a tűt, elbeszélgettünk. Tisztelték, becsülték. Az elöljáróságba is be akarták választani, dehát az én uram nem vágyakozott. Csendes, békés ember volt, a munkájának élt. Szerették is a keze munkáját. Ha olyannal találkozott, aki az ő művét viselte, mindig megállt és megkérdezte, hogy szolgál a kisbunda. Hej, sokan is voltak a temetésén! Még fiatalasszony voltam, vásár előtt 4 szűcs is beállt hozzánk. Bor került az asztalra, egész éjszaka beszélgettek, dalolásztak. Volt nekik történetük, meg nótájuk: Két ujja van, hátulja van a ködmönnek, Kerek alja a pendelynek. Csivirítom, csavarítom, A nyakadba kavarítom. Csak hajnalra feküdtek le, akkor meg már pakolhattak is kifelé. Az irigy ritka volt. Igaz ugyan, megtörtént — még fiatalok voltunk —, vásárra mentünk, az Ágota csárdánál álltunk meg pihenőre, mikor az öreg Telkes ott fogdossa a portékámat, aztán fitymálja, mintha nem tudná, kié. Nem mondom, rosszul esett, de hát az öreg így ette a kenyerét, pedig csak foltozó volt. Ha néha vitt is egy-két darabot a vásárra, azt is csak úgy ragasztotta varrás helyett. Ha aztán másik vásárkor szemére vetették, azt mondta, hát ragassza meg újra. Így volt az! Ma már nekem sincs kisbundám, egy rossz ugyan van még a fejem alatt, dehát a Dócziné ládájába való már az is, mint az egész szűcsmesterség. Hiszen egy rossz báránybőrért is megfináncolják az embert." (1942) 31