Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)
— Régen is volt iskola, de a parasztember nem vette komolyan — mondja Jámbor bácsi. — Árva gyerek voltam, az iskola mellé jártam. Tanulás helyett inkább a madarakat lődöztem, dobáltam. Voltam a tanyákon első igás, tanyagazda, közigás, Pusztataksonyban kondás, Abádszalókon pásztor, bikás (apaállatgondozó). Jámbor bácsi az új rendben már nem dolgozik: ötszáz forint nyugdíjat kap. Jó bikása volt a falunak. A nagy bikák engedelmesen követték az öreget, nem kellett fognia az orrkarikájukat. Mégis az egyik felbőszült bikának köszönheti, hogy félszemére vak. Gyorsan, hadarva emlékszik vissza fiatal korára: — Tizenöt-tizenhat éves voltam, ismertem egy kocsist. Falu Pistának hívták, annak szerettem volna a tudományát! Egyszer azt mondta nekem: — Na Janikám, odaadom neked ezt a suhogót! Jó lesz neked, nem •kell majd tisztítanod a lovakat! Csak el ne dicsekedj vele!... Én bizony, három-négy embernek is elmondtam, hogy milyen ajándékot kaptam, mire észbekaptam. De már akkor késő volt! — Falu Pista olyan ember volt, hogy a Tisza tetején is áthajtotta a lovait, mégse lett semmi bajuk. Félt is tőle az uraság, aztán elcsapta. A kertészetbe került, aztán megszűnt a lopás. Ha valaki arra került, nem tudta letenni a körtét, mert megbabonázta. Egyszer a cigányokkal is kibánt. Násznagy volt, aztán dinnyéket babonázott a falra, de senkisem tudta elkapni. Mindig továbbmentek. Aztán vizet varázsolt a szobába, csak úgy emelkedett, hullámzott. Felugráltak az emberek, asszonyok a székekre, asztalokra. A cigányok úgy ugráltak, hogy összetörték a hegedűjüket. Hatvan forint kártérítést fizetett Falu Pista ezért a tréfáért! — A régiek táltosoknak nevezték azokat, akiknek tudományuk volt. Ezek foggal születtek. Ma már nincsenek ilyenek, mert a bábaasszonyok kihúzzák a kiesi gyerek fogát, ha avval születik. Egyszer én is találkoztam egy táltossal. — Egy pohár tejet kérek! — tért be hozzám egy toprongyos fia. Nagyon gyenge volt, adtam neki. Gyorsan megitta és lepihent. Mielőtt elaludt, azt mondta, ha jön egy bomlás, keltsük fel. Fel is keltettük. — "Lát ják ; az ott egy vörös bika, az meg egy tarka bika. Üssék, gyorsan! — kiáltotta, de mi nem mertünk csinálni semmit. Egyszercsak eltűnt a gyerek, harmadnap jött vissza a Tiszáról. Azt mondta: — Na, én győztem! Ez yolt az utolsó küzdelmem, most már békén hagynak. 'Szénási pusztán van egy halom, abban pénz van. Ha kiássák, gazdag erríberek lesznek! — mondta, de senkisem merte kiásni. Elment a gyerek, nem tudom, mi lett vele,.. — hallgat el Jámbor bácsi. — Bégen sok mesét tudtam: az aranyhajú ikreket, a Nemtudomkát, a Tündérszép Ilonát, de most már nem tudom elmondani, nem jut mindem eszembe,,. — paiaa r szkodik és megpróbálja elmondani Kis Kolozs, meg Nagy Kolozs meséjét. Nagyon kapkodva mondja, alig érteni a beszedjét. T*Tem mindenhol emlékszik a mesére, csak áthidalja valamivel és megjegyzi: — Ezt majd még kicifrázhatja! Mikor Tazt mondtam neki, hogy nagyon érdekesnek tarlom, hogy ménjét nem kezdte valamilyen mondókával, egyszerre többet is elmondott. — Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhét ország ellen is volt, az Óperenciás tengeren is túl, a korpakazalok között, ahol a iecske térden állva kanol. 32 .Aki az én mesémet hallgatja, az isten országát soha meg ne lássa:! 83
