Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)

De visszatérek az erdőre, a Tiszára, a falumra, a katonasapkás öregre,, mert végtelenül jólesik róluk beszélni. És ha már bemutattam a tisztelt' olyasónak ezt a vidéket, melynek szépségét, varázsát a felületes szemlélő észre sem veszi; ha már végigvezettem a tisztelt olvasót azon a szedreserdőn, pihenjünk meg az előtt a düledező vityilló előtt, mely olyan szerényen húzódik meg ott a tiszarévben a susogó jegenyék és szomorúfűzek alatt. Feküdjünk le gondolatban — úgy, mint azt a boldog gyermekkorban tettük, ha végigjártuk az erdőt, melynek utolsó stációja mindig a rév volt — a viskó előtt a bársonyos, buja fűre, s hallgassuk meg: az öreget, ki olyan szívesn beszéli el életepizódjait, boldogtalanságát. Nem nagyon kellett nógatni, hogy beszéljen. Ha egypár szóval megpengettük szívében a régi emlékek húrjait, akkor csak úgy ömlött belőle,, mesélt szakadatlanul és mi áhítattal hallgattuk minden szavát. A legnagyobb tisztelettel és szeretettel vettük körül az öreget, aki a szabadságharcban bátran, elszántsággal vezette az ellenség ágyútorkai előtt kisded csapatát. És ha fantáziája néha-néha túlzásokba is ragadta, mindig lehetett mondásaiból igazat is leszűrni. S hogy tudott még ez az öreg lelkesedni, Istenem, hogy tudott! Viskójának hátsó falára lovashuszárokat rajzolt korommal, amint rohannak és összecsapnak az ellenséggel. Mindegyik rajzot megmagyarázta,, miközben az arca kipirult, a szeme villogott. Egy pillanatra úgy képzelte, hogy a csaták tüzében vezényel és lelkesedésében, magyarázata befejezéséül egy általános rohamot intézett föl a Tiszagátra, és mi utána: rohanva vele ordítottuk: — Hurrái!... Hurrá!! Azután ismét leheveredtünk a fűre és ő tovább beszélt: — Szomorú vége lett a szentmarii csatának.

14 Seregünk csupa 16—17 éves fiúkból' állott. Pirosnadrágos honvédek és huszárok. Nagyon kevesen voltunk, de úgy volt a terv, hogy az első ágyúszóra a szomszéd faluban táborozó csapat segítségünkre jön. A legnagyobb nyugalomban vártuk be a muszkákat, kiknek fegyvere nemsokára felcsillogott a távolban. Vagy tízszer annyian voltak, mint mi. Nem is pihentek meg, hisz annak a csekély akadálynak az elhárítására, amit mi képeztünk nekik, nem tartották szükségesnek a pihenést. Egy félóra múlva megkezdődött a gyászos emlékű harc. Eleresztettünk mi már tíz ágyút is, de a segítség nem jött. Vad dühvel rontottunk nekik, de hamar végeztek velünk. Bokáig jártunk a vérben, de sok drága fiatal szív a porba hullt. Ott hörögte ki lelkét a kozákok lábai alatt. Csak néhányan menekülhettünk az erdőbe nehéz,, kínos sebekkel... Mindnyájunk szemében könny csillogott. Az öreg maga is elérzékenyült és hangja rekedt, vontatott lett. A lemenő nap sugarai gyéren szűrődtek át a fűzfák lombjain. A lágy szellő meg-megzörgette a nyárfák leveleit. Amint jobban-jobban alábukott a Nap, a víz tükre is veszített csillogásából és az erdő lombjai összefolytak, homályba borultak. Köröskörül mélységes csend. Egy-egy esti madár suhogtatja a levegőt, a víz időnként egy-kettőt loccsan a ficánkoló halaktól. Az öreg csak mesélt, mesélt. Dicső győzelmekről, dicső halálról, száműzetésről, vértanúkról. És mi mindig feszült figyelemmel hallgattuk. De hirtelen félbeszakadt a lelkesítő mese, mintha elvágták volna. Az ünnepies csendben csak az erdő sejtelmes zenéje hallatszott. Az öreg pedig a fűre horgasztotta fejét. Hangnélküli hangokat hallottunk a nagy csendben. Alig lehetett észrevenni, hogy nem az erdő, a víz zokog, hogy csupán az öreg sír." 79