Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)

Rictus, a nagyvárosi szegény ember, az elkeseredett és az önérzetes pro­letár hangját megszólaltató francia költő írta, kinek nevét Les Solüoques du pauvre c. verskötete 1895-ben tette ismertté. Abádi csupán lefordí­totta a franciásan pajzán hangú verset. Védője Landler Jenő dr. elvtárs volt. Védőbeszédében rámutatott a dekadensnek minősített művészettel szemben az igazságszolgáltatás de­kadenciájára, amely egy nagyszerű, erőteljes, fenséges, költői szépségek­kel telt poémában a szokatlan kifejezési módon megbotránkozik. Hosszas­és viharos vita után az esküdtbíróság Abádi elvtársat felmentette. 13 Abádi Imre 1912 óta többször is megfordult Palesztinában; héber tár­salgókönyvet és útleírásokat, mesés történeteket is írt élményei nyomán. 1925 táján a nagykanizsai felsőkereskedelmi iskola tanára lett. Sajnos, nem ismerjük élete folyását, nem tudjuk, hogyan került kapcsolatba a* munkásmozgalommal és mi lett vele. Szülőföldjéről írott meleg sorai ; azonban érdemessé teszik őt arra, hogy megemélkezzünk róla. „Gyermekkori emlékek" Nem hiszem, hogy él még az a katonasapkás öreg, aki egy jó órányira' lakott a falutól egy rozzant viskóban és lelkiismeretesen végezte a révé­szi teendőket. Gyermekkoromban sokat jártam pajtásaimmal abban az erdőben, mely ott húzódik végig a Tisza mentén. Nyár derekán, mikor érni kezdett a szeder, behatoltunk a sötét, nedves füzesbe, melynek talaja egész nyáron át sem szárad ki teljesen és csak úgy szortyogott némely helyen a lábunk alatt. Tavasszal ugyanis a Tisza annyira megárad, hogy ezen erdőt is elárasztja. Amint jön a nyár, a víz visszahúzódik a mederbe, de annál' bujább, üdébb marad az erdő. Gyönyörű kövér szederindák ölelik körül a fákat és megakadályozzák az előrehaladást. A buja indák másféle folyós növényekkel is összegaba­lyodnak és fedőleg borulnak azokra a kubikgödrökre, melyekből a gát építésénél hordták ki a földet. Az ilyen gödrökben többnyire víz van és' nem egyszer történt meg, hogy egyikünk, ki utat akart magának törni a sűrű. szúrós indák között, a többiek nem csekély mulatságára, egy ilyen katlanba csúszott. Az összeszedett gallyacskákról a nagy hamvas szederszemek ilyenkor persze lehulltak, szétverődtek. Mindenkinek megvolt a maga kedvtelése. Egyik a szép nagy kék ha­rangvirágokat szedte hatalmas csokorra. A másik meg a fekete sulymot gyűjtötte. És így játszva, botorkálva, ha el is széledtünk egy fél órára 1 egymástól, de egy következő tisztáson ismét csak összetalálkoztunk, mind­egyikünk az erdő más és más érdekességével elhalmozva. Milyen boldog napok voltak azok! Istenem, milyen boldog, gondtalan napok! Azonban jött az idő és ott kellett hagynunk a kedves szülőfalut a~ Tiszával, az erdőt virágjával és minden madárfészkével. A szilaj, vidám' pajtásokból komoly ifjak lettek. A sors szétszórt bennünket. A gondtalan életet felváltotta egy másik, melyen talán még nehezebb haladni, mint ; az összekuszált szederindák között. Ezen az úton is kapunk ám szúráso­kat, ezen az úton is találunk töviseket Most már mindegyikünk megragadta azt a kardot, mit az élet ad az ember kezébe és amellyel küzdeni kell. Ebben a harcban a gyenge el­hull, a gyáva hátramarad és egyik nagyobb diadalt arat, mint a másik. S ki tudja, hogy a sok hányódás, küzdés és kaland után összekerülnek-e* a régi jó pajtások?... 78

Next

/
Thumbnails
Contents