Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)

Rictus, a nagyvárosi szegény ember, az elkeseredett és az önérzetes proletár hangját megszólaltató francia költő írta, kinek nevét Les Solüoques du pauvre c. verskötete 1895-ben tette ismertté. Abádi csupán lefordította a franciásan pajzán hangú verset. Védője Landler Jenő dr. elvtárs volt. Védőbeszédében rámutatott a dekadensnek minősített művészettel szemben az igazságszolgáltatás dekadenciájára, amely egy nagyszerű, erőteljes, fenséges, költői szépségekkel telt poémában a szokatlan kifejezési módon megbotránkozik. Hosszasés viharos vita után az esküdtbíróság Abádi elvtársat felmentette.

13 Abádi Imre 1912 óta többször is megfordult Palesztinában; héber társalgókönyvet és útleírásokat, mesés történeteket is írt élményei nyomán. 1925 táján a nagykanizsai felsőkereskedelmi iskola tanára lett. Sajnos, nem ismerjük élete folyását, nem tudjuk, hogyan került kapcsolatba a* munkásmozgalommal és mi lett vele. Szülőföldjéről írott meleg sorai

; azonban érdemessé teszik őt arra, hogy megemélkezzünk róla. „Gyermekkori emlékek" Nem hiszem, hogy él még az a katonasapkás öreg, aki egy jó órányira' lakott a falutól egy rozzant viskóban és lelkiismeretesen végezte a révészi teendőket. Gyermekkoromban sokat jártam pajtásaimmal abban az erdőben, mely ott húzódik végig a Tisza mentén. Nyár derekán, mikor érni kezdett a szeder, behatoltunk a sötét, nedves füzesbe, melynek talaja egész nyáron át sem szárad ki teljesen és csak úgy szortyogott némely helyen a lábunk alatt. Tavasszal ugyanis a Tisza annyira megárad, hogy ezen erdőt is elárasztja. Amint jön a nyár, a víz visszahúzódik a mederbe, de annál' bujább, üdébb marad az erdő. Gyönyörű kövér szederindák ölelik körül a fákat és megakadályozzák az előrehaladást. A buja indák másféle folyós növényekkel is összegabalyodnak és fedőleg borulnak azokra a kubikgödrökre, melyekből a gát építésénél hordták ki a földet. Az ilyen gödrökben többnyire víz van és' nem egyszer történt meg, hogy egyikünk, ki utat akart magának törni a sűrű. szúrós indák között, a többiek nem csekély mulatságára, egy ilyen katlanba csúszott. Az összeszedett gallyacskákról a nagy hamvas szederszemek ilyenkor persze lehulltak, szétverődtek. Mindenkinek megvolt a maga kedvtelése. Egyik a szép nagy kék harangvirágokat szedte hatalmas csokorra. A másik meg a fekete sulymot gyűjtötte. És így játszva, botorkálva, ha el is széledtünk egy fél órára

1 egymástól, de egy következő tisztáson ismét csak összetalálkoztunk, mindegyikünk az erdő más és más érdekességével elhalmozva. Milyen boldog napok voltak azok! Istenem, milyen boldog, gondtalan napok! Azonban jött az idő és ott kellett hagynunk a kedves szülőfalut a~ Tiszával, az erdőt virágjával és minden madárfészkével. A szilaj, vidám' pajtásokból komoly ifjak lettek. A sors szétszórt bennünket. A gondtalan életet felváltotta egy másik, melyen talán még nehezebb haladni, mint

; az összekuszált szederindák között. Ezen az úton is kapunk ám szúrásokat, ezen az úton is találunk töviseket Most már mindegyikünk megragadta azt a kardot, mit az élet ad az ember kezébe és amellyel küzdeni kell. Ebben a harcban a gyenge elhull, a gyáva hátramarad és egyik nagyobb diadalt arat, mint a másik. S ki tudja, hogy a sok hányódás, küzdés és kaland után összekerülnek-e* a régi jó pajtások?... 78