Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)
életét óriási mértékben visszavetette a szabályozás; igen sok iparos más. faluba költözött. A régi iparosesaládok leszármazottai a Malik (bádogos),. Schilling (kőműves), Duránka (lakatos) utódok. Nagyon híres volt egy Rózsa Sándor nevű szűcsmester, az általa készített holmikat messae vidékekre elvitték. Egy Ruzicska nevű takács, aki a gátőrház mellett lakott, gyönyörű háziszőtteseket készített — csak úgy bolondultak érte az urak. Egy gyönyörű leánya is volt, egy tiszaderzsi asztalos vette feleségül, de kimentek Amerikába. A cigányok nagy része kovácsolással foglalkozott, de üstöket, csengőket (ún. harangokat), fúrókat, késeket r szegeket készítettek. 50—60 évvel ezelőtt még másképpen ment minden a faluban. 90 A felszabadulás előtt a község két nagyobb ipari üzemmel rendelkezett. Az egyik a gőzmalom, a másik a hozzátartozó fűrészüzem volt r mindkét üzemről már 1839-ben tesznek említést. 91 A malom 90%-ban helyi gabonát őrölt, azonban a környező falvak lakossága is felkereste* gabonájával. Tulajdonosa Orczy László volt, később azonban az Eppinger család kezébe került. A fűrésztelep a faanyagot részint a helyi erdőségekből, nagyobbrészt azonban a Tiszán úsztatott faállományból kapta. Hatalmas tutajokká összetákolt rönkfákat hoztak le a tutajosok a Tiszán. A Tiszától lóerővel vontatták a fűrésztelepre, ahol deszkákat, léceket,, gerendákat készítettek belőle. A helyi szükséglet kielégítése mellett távolabbi vidékekre is szállítottak, pl. Miskolcra, Tiszafüredre, stb. 92 A felszabadulás után mindkét üzem megszűnt. A malom berendezését Tiszaszentimrére vitték, és átalakított épületében ma az erdőgazdaság foglal helyet. Az áthelyezéssel a malom jobban a táj központjába került. Kisebb üzem volt a falu nagy múltra visszatekintő szeszfőzdéje. Egykori birtokosa Orczy László volt, aki a szeszfőzéshez Bécsben vásárolt 14 000 forintért gőzkatlant 4 lóerőre, és azt működtette. 93 A szeszfőzdeműködéséről adataink nincsenek. Csupán annyit tudunk, hogy 1920-ban csupán egy üsttel működött, majd 1927-ben két üstre építették át. Nemcsak a község lakossága használta, hanem a szomszéd községek, különösen Tiszaderzs és Tiszabura lakossága is. Ma természetesen állami kezelésben van. 9 '' Mint üzem érdemel említést az 1945-ig működő szikvízgyártó üzem,, mely Steiner Jakab és Szabó Imre tulajdonában volt. Nyomdája is volt a falunak, ahol azonban csak plakátokat és kisebb nyomtatványokat készítettek. Ez is csak 1945-ig működött. A felszabadulás után létesült a községben a Szolnoki Erdőgazdaság abádszalóki üzemegysége. A gazdaság évente 8000 m 3 fát termel ki. A kitermelt fa 60%-ig ipsri ía: bútor, papír, gyufa és szerszámfa készítésérehasználj ák fel. A fakitermelés motorfűrésszel folyik. A kitermelés mellett a fásítással is foglalkoznak. 95 Itt emlékezünk meg a hajdani világban oly jelentős halászat emlékeiről is. 1898-ban alakult meg a Szolnok vidéki Felsőtiszai Halászati Társulat, melynek vízterületét három részre osztották, és ezeket halásztársaságok bérelték. 96 A halászás jogát bérlő társaság tagját Abádszalókon tőkés halásznak, az orozva halászókat rövid halásznák hívták. Ezek az utóbbiak leginkább a tapogatót és a versét használták. A tapogató fenek nélküli kerek sövény (fonás) volt, melyet kötésig érő vízben használtak. Lenyomták a víz fenekére, és a bennérekedt halakat felülről kiszedték. Szükség esetén nagyobb szita (rosta) is megtette a szolgálatot, ha a szövését kiszedték belőle. A verse vesszőből font, ajtó magasságú kúp volt, 40
