Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)
könyvből láttuk, hogy bognármester is volt a faluban. A vándorlókönyvet Szabó István tiszaabádi bognár állította ki Nemes Szabó József részére. Később a földesúrtól való függés természetszerűen meglazult, és sokan elköltöztek a birtokról. így szabadabban rendelkezhettek áruikkal. Sokan felkeresték a szomszéd községeket, és ott értékesítették készítményeiket. Nem tudjuk, hogyan szerezték be a mesteremberek készítményeikhez a nyersanyagot. A kötélgyártók e téren előnyös helyzetben voltak, mert •a felett kendertermelés biztosította számukra a nyersanyagot, és a kender feldolgozásával is foglalkoztak. 82 A felszabadulás után lényeges különbség következett be a község iparának fejlődésében. Megindult az iparosok szövetkezetbe való tömörítésének munkája, és hamarosan, 1952-ben két ktsz is alakult a községben, amelyek azonban rövidesen egyesültek. A ktsz-nek 28 tagja van: 1 kovács, 1 kerékgyártó, 1 lakatos, 3 asztalos, 4 fodrász, 6 cipész, 2 férfiszabó, 1 női szabó, 5 kőműves, 2 ács, 1 bádogos és egy furnéüzem 1 dolgozóval. A ktsz ezenkívül 80 segédmunkást is foglalkoztat. 8 *' A lakosság ipari szükségleteinek kielégítése mellett élénk kapcsolatot tartí nak fenn a környező falvakkal, különösen Tiszaderzs és Tiszabura községekkel, hova bútort és cipőt szállítanak. A nyersanyagot központilag kapják, termékeiket szabott áron hozzák forgalomba. A ktsz-nek jelenleg műszerészre, kötélgyártóra, villanyszerelőre volna szüksége. A mennyiségi termelés mellett fokozatosan minőségi munkára törekednek. A szövetkezet dolgozói számos előnyben részesülnek. A magánkisiparosok száma 1958-ban 82 volt. A községnek háziipara is igen fejlett: különösen a gyékényszövés és a kosárfonás. Régebben a szabályozatlan Tisza széles ártereit, ameddig a szem ellátott, mindenütt gyékény és nád borította. Sokan foglalkoztak kosárfonással is, hisz a tiszaparti füzesek kimeríthetetlen nyersanyagforrásként álltak rendelkezésre. A fűzfavesszőket megtisztítva, szép fehér kosrrak és kasok kerültek ki az ügyes mesterek kezéből. Kiemelkedő képviselője volt ennek az ősi foglalkozásnak Reviczky János, aki a legutóbbi időkig, haláláig híven folytatta ezt a hagyományos mesterséget. Ma már ez az ősi ipar is szűnőben van. Az 1920-as években a háziipar új színfolttal gazdagodott. Abádszalókon a századforduló körül is igen szép csipkéket készítettek „fejből" és a régi minták felhasználásával ügyeskezű parasztasszonyok. E minták igen egyszerűek, de tetszetősek voltak. Ezért 1919-ben Himpfner Jolánka, egy idevaló tanítónak a lánya, Összeköttetést keresett a halasi csipkeházzal értékesítésük megszervezésére. 4—5 éven át tanfolyamokat rendezett, és igen sok abádszalóki asszonyt, leányt megtanított a csipkekészítésre. Később Móga Endréné iparművész, majd mások is hoztak mintákat és készíttették el magáncégek számára. Tulajdonképpen nagy kereskedelmi vállalatok megbízottaiként gyűjtötték össze a régi és az új csipkét viszonteladásra igen olcsó árakon. így ment el innen a csipke. 8 ' 1 A tanfolyamok hallgatói mindnyájan a legszegényebb asszonyok és leányok közül kerültek ki. Az oktatás az ún. Negyvennyolcas körben folyt. Jellemző a tanfolyamot végzett asszonyok-lányok helyzetére, hogy saját szükségletre a legritkább esetben vertek csipkét. Mind eladták, amit szorgalmasan készítettek. Vevőik elsősorban a helybeli módosabb parasztcsaládokból kerültek ki, de a környező falvak lakosai is szívesen vásárolták a piacon az abádszalóki csipkét. Budapestre is szállítottak: 1945-ig a budapesti kézimunkaüzleteknek dolgoztak. Az abádszalóki csipke or38
