Dömötör Sándor szerk.: Abádszalók földje, népe, kultúrája – A Damjanich János Múzeum közleményei 5-7. (1961)

A talajvízszint tehát követi az északnyugatról délkelet felé való felszíni lejtést. Ez a lejtés egyben a talajvíz főmozgási irányát is megszabja. Két forrásból táplálkozik: részint a csapadékvízből, részint a mélyebb rétegek vizéből. A talajvíz a Tisza áradásakor különösen közel van a felszínhez. Ilyen esetekben olyan nagy a Tisza vizének átszivárgása a töltésen, hogy a töltés melletti kutakból kézzel lehet meríteni a vizet. Előfordul olyan eset is, hogy a gát mellett épült házakban feltör a talajvíz. Sümeghy szerint e terület talajvizét nem lehet talajvíznek nevezni. Részint azért, mert nem összefüggő, részint azért, mert annak a hatalmas víztömegnek a része, amely az Alföldet feltöltő laza üledékekben foglal helyet a még általunk nem ismert mélységig. Ennek alapján inkább a terület egyes mélységi vízzónáiról beszélhetünk. Ezekben a zónákban a víz mennyisége a rétegek kőzetanyagától, vastagságától és elhelyezkedésétől függ. Talajvízszint ingadozásról főleg nyáron beszélhetünk. Oka a fokozott párolgásban, valamint a növények megnövekedett vízigényében kereshető. Ez az ingadozás azonban aránylag kismérvű. Abádszalók éghajlata Abádszalók területe hazánk éghajlati körzetbeosztása szerint a Nagy Alföldi Főkörzét I/b területére esik. Jellemzői a kevés csapadék, a nagy fénybőség és az északkeleti szél uralma. Ez az ország legszárazabb területe. A hegységektől — így az Északi Középhegységtől is — aránylag messze van. Olyan tényezők nincsenek, amelyek a terület éghajlatában módosítást eszközölnének. Abádszalókot mintegy közrefogják Tiszafüred, Kunhegyes, Kunmadaras, Kisköre és Tiszaőrs meteorológiai megfigyelő állomásai. Ezért az itt mért adatok és a belőlük levont következtetések Abádszalókra is érvényesek. Abádszalókon csak csapadékmérő állomás létesült 1950-ben, amely azonban 1955-ben megszűnt. Különösen a tiszaőrsi megfigyelő állomás adatai értékesek számunkra, mert a legmodernebb berendezéssel van ellátva. 1. Légnyomás. A terület nem elég nagy ahhoz, hogy a légnyomás jelentős éghajlati tényező legyen. A tengerszint feletti magasságkülönbség is kevés — általában 88 és 102 m között váltakozik —, így e különbségekből igen kis differencia adódik. A téli félévben magas légnyomás uralkodik, mely az ázsiai hidegeknek, azoknak a léghalmazoknak köszönhető, amelyek a Szovjetunió felől törnek be hazánk területére. A terület légnyomása télen 764 Hg mm, nyáron 760,6 Hg mm. (E számadatok 30 éves átlagot tükröznek.) A nyári és a téli légnyomás különbsége 3,4 Hg mm, azonban egyes években ez a különbség jóval nagyobb. A legnagyobb különbség 1952-ben 39,2 Hg mm volt (769,1—729,9 között). 2. Szélviszonyok. Hazánk a nyugati szelek övezetében fekszik, mégis alig találunk olyan helyet, ahol a nyugati szél uralkodó lenne. E jelenség oka az Alpok és a Kárpátok módosító hatása. A Kárpátoknak a szélirány módosításán kívül az a szerepe is van, hogy az Erdős-Kárpátokon az átkelő északi irányba terelődő szél sebességéből veszítve ér le az Alföldre. Ez az északi szél azonban az Erdélyi-Középhegység eltérítő hatására északkeleti irányúvá lesz. Ennek köszönhető, hogy a Tiszántúlon uralkodó északkeleti szél az ország közepéhez képest sokkal sebesebb légmozgású. Abádszalókon adataink szerint az északkeleti szél az uralkodó. Emellett a délnyugati szél is jelentős szerepet játszik. A nyári és a téli fél14