Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

KIKÖTÉS, PAKOLÁS A hajó kikötésének módját elsősorban az döntötte el, hogy miért, másodsorban pedig, hogy hol kellett kikötni. Ha szél elől menekült a hajó, vagyis a szélnyomás miatt abba kellett hagyni a vontatást vagy ereszkedést, mert; bárhogy is erőlködött a kormányos meg az óradzós,

1 partnak verődött a hajó, valamelyik szélfelőli szirtes, magas part alatt talált menedéket. A szirtes part enyhében biztonságban várhatta "meg az „üdő" végét. De főként a tetejétlen hajók számára volt élet-halál kérdése az idejében való meglapulás a szélfelőli szirtes part alatt, mivel itt a másik part felé járt a hab, s így nem kellett attól tartani, hogy a teher alatt gyakran a pereméig lesüllyedt hajó hombárjait a becsapódó hab vízzel veri tele s elsüllyeszti, mint ahogy ilyesmiről lesz is a későbbiekben szó. Ha valamilyen rakományt kellett a hajóra pakolni, természetesen arra törekedtek, hogy mennél közelebb álljanak a parthoz, mert így kevesebb lett a rakodással járó fáradság. Ilyenkor is szirtes, de nem túlságosan magas partnál macskáztak le. Szirtes partnál azért lehetett a parthoz közel állani, mivel magas part mellett mindig mélyebb a víz. Ilyenkor egyetlen szál járódeszka is kényelmesen összekötötte a hajót a parttal, nem kellett semmi egyéb. Ha azonban kavicsért vagy homokért jártak, tehát homokos, zátonyos, lapos partnál kötöttek ki, vagy, ahogy mondták: „zátonybú kellett pakkolni", a dolog sokkal körülményesebb volt, mert ilyenkor gyakran igen messzire kellett kinevelni a járást. Homokot, kavicsot csak lapos parton lehetett találni, mert a Tisza ilyen helyeken rakta le a jégkorszak végén folyásának felsőbb szakaszán a kavicsot, lejjebb meg a homokot. A magas partok alatt elhúzó sodor, a folyás, nem igen hagy üledéket. Az csak rombol. Ha tehát zátonyból pakoltak, gyakran 80—100 méter hosszúra is kinevelték a járást, mert a hajónak ilyenkor is legalább két méter mély vízben kellett kikötni, hiszen teljes terheléssel 150—160 cm-t merült. Ekkora mélységű víz pedig sokszor jó messzire van a parttól. Ilyenkor felhasználtak a lovasdereglyét

2 (V. tábla) is, melyet épp ebből a célból 1. Ö.BADZÓ, másnéven TÉRlTGFA. Egy 18—20 m. hosszú, megfaragott fenyőszál. A végén egy kb. két méteres deszkadarab, a tolla. A másik vége nyélnek volt faragva. Ereszkedéskor a hajó orráról kormányozták vele a hajót. g. LOVASDEREGLYE. Nagy, néha 20 m. hosszú ladik. A vontató lovakat szállították át rajta az egyik partról a másikra.