Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

még a motoros vontatás idejében is maga után húzott a hajó, holott, mint a neve is mutatja, rendeltetése régente más volt: lovas vontatás. közben a lovak ide-oda szállítása egyik partról a másikra. A lovasdereglyét a lemacskázott hajó meg a part között, a hajótól egy járódeszkányira kötötték ki rendszerint „bajusz-kötéssel", vagyis a dereglyének mind a faráról, mind az orráról két-két szál kötél indult ki. Egyik a partra, a másik a hajóra. A dereglye kikötése helyén ugyanis még elég mély volt a víz, s a bak magassága nem felelt meg. Ezenkívül a dereglye sokkal biztonságosabb is volt. A dereglye egymagában persze nem volt elegendő, hanem túl rajta, a part felé bakokat állítottak a vízbe annyit, amennyi kellett, mivel a tiszás deszka (IV. tábla) legfeljebb csak 8—10 méter hosszú volt. Tiszás deszkának nevezték azokat a deszkákat, melyekből a Tisza fölötti járót csinálták, míg azokat, melyek a hambár fölött feküdtek, beZső járódeszkának hívták. Egy 40 méteres járáshoz kellett tehát 4 szál 3 collos és kb. 60 cm. széles fenyődeszka, a lovasdereglye meg két bak. Ha lovasdereglye nem járt a hajóval, helyette is bakot tettek. A tiszás és általában minden járódeszka azért volt fenyőből, mert kemény fából roppant nehéz, több mázsás lett volna. A bakok, melyekre a tiszás deszkákat fektették, ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket a kőmívesek használnak egyszerű földszintes állványozásnál, de azzal a különbséggel, hogy fölső, vízszintes gerendájukra egy széles, erős deszkát vertek, hogy a rajtuk összeérő deszka végek le ne csússzanak a bakról, s az emberek taligástól belé ne essenek a vízbe. Ha nem volt elég bak, két vastag dorongot vertek a mederbe, aztán a kellő magasságban egy keresztdorongot erősítettek rájuk szeggel vagy. gúzzsal, s erre a keresztdorongra tették a tiszás deszka végét. Ez volt ä vendég-bak. (I. tábla). Lassanként a járódeszkák elkoptak, megvékonyodtak, különösen középütt, ahol valóságos vályút martak ki a taligakerekek. Az ilyen deszka aztán már nagyon hajlott, s félő volt, hogy elroppan a nagy súly alatt, hiszen egyetlen taliga kavics az emberrel együtt nem járt nagyon messze a két és fél mázsától. Az ilyen meggyengült deszkák alá is vendég-bakokat tettek. Mielőtt a hajó kikötött volna, a parthoz közeledve mérőléccel méregették a víz mélységét, még pedig rendesen a krancmajszter.

3 A mérőléc egy többméteres, beosztással ellátott léc volt. Régente marokra volt beosztva. Egy marok 6 coll, kb. 15 cm. A legutolsó időben már a hajósok is áttértek a méterrel való számításra, s azóta deciméteres beosztású volt a mérőléc. A méregetés nemcsak azt tapogatta ki, hogy amúgy üresen kiköthet-é a hajó, hanem főként azt, hogy a megpakolt hajónak is lesz-é elegendő vize, hiszen, mint már említettem, a teher alatt lévő hajó több mint másfél métert merült. Sőt még azzal is számot kellett vetni, hogy árad-é a víz vagy ellenkezőleg apadóban van. Mert ha például megrakott hajó alól egy szép reggelre elhúzódott a víz, s a hajó fenékre ült, 3. KRANCMAJSZTER. A hajósokat összeverbuváló, vezető s nevükben a gazdával egyezkedő úgynevezett bandagezda. 6