Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

vette, s a fenékre fektette. Először az ablakok alá raktak annyi zsákot, hogy ráállva vállal elérjék a habdeszka, illetve az ablak magasságát, s így könnyebben vehessék vállukra a beadogatott zsákokat. Ekkor is a, nagy derékban, vagyis a vízhányónál kezdték a terhelést, s úgy haladtak soronként a basok, vagyis a hajó két vége felé. Odaérve ismét visszatértek a vízhányóhoz. Ha a szenzálnak nem volt elegendő embere a hordáshoz, amint mondtam, megfogadta a hajó embereit is. Ilyenkor nem jutott minden ablakhoz ember, aki az ablakon átvette s helyére rakta volna a zsákokat. E helyett a hambárablakok küszöbéről pallókat fektettek, melyek levittek a hambár fenekére. A hajós tehát a szekérnél vállára vette a zsákot, átlépett vele a hambárablakon, ott a pallón le a hambárba, s helyére tette a zsákot. A hajó egyenletes terhelésére ilyenkor rendszerint a krancmajszter ügyelt, mivel a kormányos, amint tudjuk, a mérleg mellett volt, s mérte a búzát tíz zsákonként. Számontartották nemcsak a mennyiséget, hanem a zsákok számát, sőt az odafuvarozott búza minőségét is, ha, mint föntebb már mondtam, az eladó gazda egyenesen a hajóra hozta a gabonát, s előzőleg a szenzál esetleg még nem is látta. De ellenőrizték a szenzál által odaszállított termény minőségét is. Szóval ellenőriztek itt keresztül-kasul mindent, és mindenki mindenkit, de sokszor hiába. A minőség vizsgálatát a cég valamelyik megbízottja, az illető faluban való postamester, tanító vagy más nadrágos ember végezte, de gyakran a hajó kormányosát bízták meg vele. A legeredményesebb lett volna természetesen kibontani minden zsákot, s úgy vizsgálni meg a tartalmát, majd újra bekötni a száját, bár még így se lehet megtudni, ml van a zsák fenekén vagy akár csak a közepén is. Ez az eljárás azonban olyan teméntelen időt kívánt volna, hogy a mindig siető pénzemberek «gy sokkal gyorsabb, eljárást fundáltak ki: a stekkerezést. Volt egy kb. arasznyi hosszú s ujjnyi vastagságú vascsövük, melynek az egyik vége olyasféleképpen hegyesedett, mint az írótoll. Ez a műszer a stekker, ami magyarul szúrót jelent. Ezt a stekkert beledöfték a zsákba, a zsákszövés szálai közé anélkül, hogy a szálak megszakadtak volna, s a csövön annyi búzát folyattak ki, amennyit akartak. Ennek a módszernek megvolt az az előnye, hogy akár a zsák legfenekéről is vehettek mintát. Persze nem minden zsákot stekkereztek meg, csak úgy találomra válogatták, ahogy a megbízottnak tetszett. A stekkerezéskor kifolyt búza a hajósoké volt. Ha öntve szállították a búzát, a kormányos akkor is zsákokban vette át. Éppúgy lemérték a parton tízesével, mint a másikat, s aztán a zsákok súlyát levonták. Megmértek tíz üres zsákot, s ezt vették alapul a 4—5000 •zsák súlyának kiszámításánál, mert — mint mondtam —, kb. ennyi búza fért él egy nagyobb hajón. Vagononként 120 zsákot számítottak. Tíz búzás zsák súlya sose volt egészen tíz kiló, de a gavallérosabb cégnél vagy uraságnál az volt a szokás, hogy a zsákok súlyát fölfelé kerekítették ki éppen tíz kilóra. Mivel egy-egy zsák rendesen 85—90 dkgr. volt, s mégis egy kilót vontak le a hajóra szállított búza súlyából, a hajón tehát többlet volt. Ezt a többletet nevezték nevelésnek, mivel a zsák súlyát fölfelé nevelték ki. A nevelés a kormányost illette, az ő legális mellékjövedelméhez tartozott. Nem is volt olyan megvetendő. Ha csak