Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)
a behordása öt embernek kétnapi munkát adott, s kaptak érte kerek 100 forintot, többet, mint két mázsa szalonnának a? árát, vagyis egy ember egy nap alatt 10 forintot, 20 kiló szalonna árát kereste meg. Ennek a századnak az elején, az első hábprú előtt már 10 fillért kaptak zsákonként. Érthető, hogy ennek a szokatlanul nagy s nem mídennapi keresetnek a megkaparintására mindent megtettek a hajósok. A szenzál a saját raktáraiban összegyűjtött gabonát egymaga nem rakhatta be, s így neki mindig kellett embereket fogadnia. Ez hát biztos jövedelem lett volna a hajósok számára, csakhogy ez volt a kisebbik rész, mert a búza sokkal nagyobb részét azoknak a parasztoknak kellett hajóra hordaniok, akiktől a szenzál megvásárolta ugyan, de — amint említettem — nem vette át otthon, hanem egyenesen a hajóra vitette velük. Ezt a rakományt a termelőnek nemcsak a hajóig, hanem a hajóra kellett beszállítani, s ígj r , ha nem maguk hordták be, a behordás költsége őket terhelte. Igaz, hogy egy paraszt szekérre, pláne úttalan utakon a Tisza felé nemigen ment fel több 15 zsáknál, s az érte járó behordási díj régen mindössze 30 krajcárra, később 150 fillére rúgott volna, de pénze, az sose volt sok a magyar parasztnak, s háromszor is megnézte a krajcárt, mielőtt egyszer is kiadta volna. Szóval hát, tőlük nem sokat remélhettek a mi hajósaink. Szerencséjükre azonban, és a szegényparaszt szerencsétlenségére, a partról a hajóra vezető ingó-bingó pallóhoz nem szokott falusi paraszt csak nagyfélve vagy sehogyse mert végigbillegni azon a veszedelmes deszkaszálon, amely minden lépésnél le akarta magáról vetni a hátára merészkedő járatlant, pláne egy 80 kilós zsákkal a vállán... Ha egy-két félénk kísérlet után mégis nagyon nekibátorodtak az atyafiak, s attól lehetett tartani, hogy a hajósok elesnek a jó keresettől, azok a kötélrevaló, minden hájjal megkent hajósok működésbe hozták a csaptatót. Ez aztán radikálisan elvette a pallóra bátorkodók további kedvét a zsákhordástól. A csalafinta hajósok úgy igazították oda a palló végét a hajó járójára, hogy mikor a ráóvakodó paraszt éppen a közepén illegett, a nagyon ugrabugráló deszka vége a járóról lecsúszott, lecsapott, s az atyafi zsákostól bele a Tiszába. Az előzékeny és „szerencsére éppen kéznél levő", illetve röhögő hajósok meg nyakra-főre utána, s kihúzták az embert, aki a váratlan fürdő után még aranyával se hordta volna tovább a zsákjait. Utána kihalászták a zsák búzát is, mert a hajózás szent hagyományainak értelmében a hajósoké lett, hiszen vizesen úgyse lehetett volna a többi közé önteni. A póruljárt áldozat aztán inkább fizette zsákonként a két krajcárt. Mint másutt majd szó esik róla, a hajóba öntött búzát a hajósoknak kellett elteregetniök, illetve, ha zsákban szállították, a zsákokat a megfelelő helyre tenniök, mert a hajó szabályos megpakolásához csak ők értettek, abba nem kontárkodhatott belé hozzá nem értő. Ha azonban a búza hajóra való behordását a hajósok vállalták, az öntött búza eltéregetését vagy a zsákok helyre rakását nem ők maguk végezték, mert ez nagyon lelassította volna a pakolás ütemét, s a szekereket nem lehetett sokáig váratni a parton, de meg a hajót sem. Ilyenkor felfogadtak egy-két falusi embert, aki ezt a különben sem kívánatos, tömérdek pornyeléssel 24
