Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

járó munkát napi egy-néhány hatosért boldogan elvállalta, s a hajósok felügyelete. s útbaigazítása mellett el is végezte. Ilyenkor a szivattyú rángatásával se vesztegették az időt, mivel ez pakolás idején, pláne öreg hajón, egy teljes embert kívánt, hanem erre is fogadtak embert, amint egy későbbi fejezetben közlendő kormányosi elszámolásból is kitetszik. Eszerint 1914 júliusában a „Deák Ferenc" nevű tetejes hajón egy dobi embernek szivattyúzásért egy napra 2 korona 50 fillért fizettek. Az uradalmakkal azonban nem boldogultak. Azok nem voltak hajlandók fizeni a zsákok behordásáért, hanem a béreseikkel végeztették el. Így hát a hajósaink sem jutottak hozzá olyan nagyon sűrűn ehhez a jó keresethez, mert — sajnos — nem mindig papsajt! Persze a hajó teljes megpakolása nem ment mindig egy-kettőre, mert ahhoz az kellett volna, hogy minden búzarakodónál ott- várakozzék egy hajórakományra való búzamennyiség. Ez azonban nem így volt. Egész hajóra való búzamennyiség csak nagy uradalmakból tellett ki egyszerre, mint amilyen volt Szolnoktól fölfelé a Szénásy, Brachfeld, Schwalm, de különösen az egri meg a szatmári püspökség uradalma, ahol, mint már mondtam, több hajó is pakolt egyszerre. A kis gazdaságokból,. de gyakran még egy egész faluból sem került Tri egy hajóra való rakomány, hanem csak többől, s ezek a falvak gyakran jómessze voltak egymástól, hiszen a konkurrens búzás cégek végig vásároltatták a Tisza-menti községeket. A különböző községekben vásárolt búzát tehát egy helyre kellett volna vitetni, hogy hajóra rakhassák. Ennek azonban több akadálya is volt. Az egyik az, hogy igen megdrágította volna a szállítást. A másik, még nyomósabb, hogy nem voltak megfelelő utak, melyek pl. az őszi, sáros időben járhatók lettek volna. A harmadik meg, a legnyomósabb, hogy az egyik falu a Tisza emezen az oldalán feküdt, a másik meg a túlsón.Mivel hát ez a módszer kivihetetlen lett volna, a búzát felvásárló cég megalkudott arra nézve a hajósgazdával, hogy meddig kell felvontatni a hajót, hány falunál kell majd megállani, pakolni, s mennyi búzát és hová kell szállítani. Felvontatták hát a hajót a legtávolabbi rakodóig, ahol az illető cég vásárolt gabonája várakozott, ott a partra szállított gabonát berakták, s onnan aztán lefelé ereszkedve minden előre kijelölt falu alatt megállottak. így szedték össze — amint mondták — kódulva — a cég által összevásárolt rakományokat. \ Hát, ez bizony — mai szemmel nézve — egy kissé lassúcska módszer lehetett, de akkorában másképpen még nem tudták megoldani. A búzát ugyanis addig nem hordhatták oda a partra, ameddig a hajó meg nem érkezett, mert a partokon nem voltak raktárak vagy legalább félszerek, ahová eső elől menthették volna a gabonát. Nem volt ott egyéb, mint a puszta part. De azt se lehetett tudni, mikorára érkezik meg a hajó. Nem úgy volt az, mint később a gőzhajóval. A megérkezés idejét még maga a kormányos se tudhatta pontosán, mert az száz meg egy dologtól függött. Akkor még nem a hajó voít az úr, hanem az időjárás, hogy más egyebet ne is mondjak. Mikor hát a hajó megérkezett, a kormányos beküldött valakit a faluba, hogy itt vannak, indulhat a hordás, még pedig áncvajra,