Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

gális nyereség mind az ő zsebükben maradt volna. De mindegyik termelő magára hagyatva, a maga tehetetlenségében, tapasztalatlanságában^ tudatlanságában és pénztelenségében könnyű prédája volt annak a siserehadnak, mely a kölcsönök, kamatok és törlesztések örvényeiben fuldokló parasztságot körüldöngte. Hogy micsoda óriási nj'ereséget jelentő „foglalkozás" volt a búzaspekuláció, mutatja az akkori dúsgazdag gabonás cégek nagy száma, s a tőlük mozgósított bevásárlók, szenzálok és gombamódra szaporodó fiókcégek hatalmas hadserege. A legeldugottabb faluba is jutott egy-két zsebrák, hogy ott megszedje magát. A búzás hajók szállíttatói tehát a gabonás cégek, malmok és nagy uradalmak voltak. A nagy gabonás cégek helyi megbízottjaikkal vásároltatták össze egyegy falu és környéke gabonáját. Ezek a megbízottak, felvásárlók vagy szenzálok legtöbbször az ottani lakosok közül kerültek ki. Fizetést a cégtől nem kaptak, de a cég kötelezte magát, hogy bármilyen mennyiségű búzát átvesz tőlük meghatározott árban és minőségben. Az átvételi árat mindig a cég szabta meg, s ez az ár a börzespekulációk szerint ingadozott. A szenzálok természetesen igyekeztek a gabonát a cégek által megszabott árnál olcsóbban megszerezni, mert a két ár közötti különbségből került ki a jövedelmük, mégpedig igen busás jövedelem. Még mint kis diák szülőföldemen, a Tiszaháton, a századforduló táján, majd két-három évtizeddel később itt, a Kunságban nem egy faluban s nem egy ilyen bevásárlónál jártam, de az mind jómódú, megtollasodott ember volt. Hogy milyen krónikus és mégis mindig akut nyavalyája volt a magyar parasztságnak a pénztelenség, mindnyájan tudjuk. Az egész éven át öszszegyűlt fizetni valók, kölcsön, kamat, törlesztés, adó meg száz más egyéb kiegyenlítésének idejét mindig csak így határozták meg: „Maj aratás'után". Mert faluhelyen olyan ritka volt a forint, de még a krajcár is, mint a fehér holló. Rendszerint nem is bírták már szusszal aratás utánig, s ha egy kis pénz kellett a házhoz, hová tekeredtek volna?! Ott volt a szenzál, előre lekötötték nála a még lábon levő termést, s így kaptak előleget abból az árból, amelyet a szenzál majd csak az átvételnél szab meg. A bevásárlóknak vagy maguknak is volt raktáruk, vagy, ha eleinte még nem is volt, hát rövidesen lett, s a kicsi, egy-két mázsás tételekben behordozgatott búzácskát ott gyűjtötték össze. Ahogy visszaemlékszem' gyermekkoromra, a szenzálok háza előtt mindig találtam egy-két szekeret egypár zsák búzával lerakodóban, vagy már üresen indulóban. Ha itt olcsóbban vesztegette is el a paraszt a búzáját, azzal vigasztalta magát, hogy nem kellett bemennie a városba, ott a piacon naphosszat ácsorognia, mivel két-három zsák búzával csak nem állíthatott be a nagy malomba, ahol talán még szóba se állottak volna vele. Legtöbbször azonban a bevásárló nem vette át a búzát, mert már nem volt helye, hanem írást adott az illető gazdának arról, hogy ennyi meg ennyi búzáját megvette, s kikötötte, hogy egy később meghatározandó napon a gazda köteles a megvett búzamennyiséget a kijelölendő helyrevinni, s ott a hajókormányosnak átadni. Ennek a módszernek megvolt az a szenzálra nézve nagyszerű előnye, hogy nem őt terhelte a búzának a 22