Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

magára Szolnokra annyi tutaj érkezett még a harmincas évek legvégén is, hogy a Tisza mindkét partján, kilométereken keresztül dupla sorokban állottak kikötve, a tiszai vasüti hídtól egészen az egykori Hungária fűrészmalom szálfa-felvonójáig. Azokat nem is számítom, amelyek tovább mentek Szeged felé. A révészek két okból nem szerették leereszteni a kompkötelet. Az egyik az," hogy nem kaptak érte semmit, a másik meg, hogy a leeresztett kötelet fel kellett azután húzni. A leeresztés még csak hagyján, mert csak egy mozdulat kellett hozzá, de a felhúzásánál ugyancsak neki kellett veselkedni a járgánynak vagy a dobnak. Egy ember nem is igen bírta, de segítség mindig akadt az ott várakozó emberek közül. Természetesen a révésznek egynéhány perccel hamarabb kellett megtudnia, hogy jön a hajó, pláne ha sebes vízzel jött fölülről, hogy legyen ideje felcihelődni. De mivel csak nem leshette egész nap a jövő-menő hajókat, mert egyéb dolga is akadt, a hajósok feladata volt előre figyelmeztetni a révészt, hogy itt vannak, eressze le a kötelet. Erre való volt a duda, a szokásos ökörszarvból készült csordás- vagy kondás-tülök. Ott lógott a gojba ajtónál, hogy mindig kéznél legyen. Abba fújtak bele, s mivel a víz jól vezeti a hangot, elhallatszott az két kilométerre is, és meg is volt a foganatja. Ha úgy látták a hn jósok, hogy a révész nem nagyon töri magát, vagy hogy tán nem is hallotta a dudaszót, két ember a csónakba ugrott, kievezett a partra s elcsapta a kompkötelet. Utána visszamentek a hajóra, ^ révészre hagyván a kötél felhúzását. Éjszakára a kompkötelet mindig leeresztették, hogy a sokszor éjjel is ereszkedő hajók meg tutajok szabadon járhassanak. Mint nem egyszer mesélték, megtörtént az is, hogy a révész, miért, miért nem, elfeledte leereszteni, az ereszkedő hajó meg nekiment s elszakította. Az

x efféle, kompkötéllel való összeakaszkodásnak néha szomorú vége is lett, ti, a hajó számára, amint erről egy későbbi fejezetben szó lesz. Ha most még mindehhez hozzászámítjuk, hogy csak magában Szolnok megyében az 1901-i alispáni jelentés szerint több, mint 30 komp működött, elismerhetjük, hogy épp elég volt a hajósok vesződsége. A szolnoki fahajózás veszedelmeiről írva ne feledkezzünk meg végezetül III. Mohemedről, a neves török szultánról sem, aki négyszáz évvel ezelőtt, s nem sokkal azután, hogy Nyári Lőrincet, a szolnoki erős földvár kapitányát, csúfosan cserben hagyták idegen zsoldosai, hidat veretett Szolnoknál a Tiszán. Nem ott, ahol a mai híd áll, hanem tőle nem messze, közvetlen a Zagyva torkolata fölött. A török híd elpusztult már egypár száz éve. Ez még nem lett volna olyan nagy baj a fahaj óknak meg tutajoknak,, mert azok nemigen szerették a hidakat. Ezer baj, veszedelem, marakodás, pörösködés esett miattuk, mert hol egy hajó szaladt neki annak a nyurga gerenda-lábuknak, hol meg egy sebesen suhanó tutaj utolsó kötése csapta meg, mert igen jó szeme, keze, ügyessége meg ereje kellett, hogy legyen annak a kormányosnak vagy tutajosnak, aki úgy be tudta célozni a maga járművét a híd lábai közé, hogy nem gyűlt meg utána a baja az illetékes magisztrátussal. A híres szegedi óriási hajó, mint majd később szó lesz róla, pl. úgy nekiiramodott a zentai hatalmas tiszai hídnak, hogy a nyakára szakadt. Egyszóval hát, a III. Mohamed 64