Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

hídja szerencsésen elpusztult, de — még nagyobb veszedelmére minden hajónak — lábazatának, roncsai még most is ott lappanganak egy-két helyen a víz alatt. A szolnoki íolyammérnökseg még nem régen is szedetett ki belőlük jó néhány víztől elfeketült, csontkemény tölgyfagerendát. Ki tudja, hány hajó járt pórul Mohamed hídja miatt! Én magam is tudok egyről. Ezelőtt vagy ötven esztendővel a szolnoki Molnár Feri „Gizella" nevű hajója szaladt rá búzával megterhelve a török híd roncsaira, s el is süllyedt. A hajót érdekes módon emelték ki. Egy későbbi fejezetben majd elmondom. Ha aztán átvesződtek a kompköleleken meg Mohamed hídján, ott voltak még a hajóhidak. Az egyik, a dobi ásás fölött, még egypár évvel ezelőtt is megvolt, s helyette építették nem régen a palkonyai állandó hidat. A hajóhíd fölött 3 kilométerrel a parton egy kis őrház volt, ahonnan a hídhoz lehetett telefonálni, hogy nyissák ki, mert hajó vagy tutaj érkezett. A híd kinyitásáért nem fizettek. A hídon alul már nem kellett őrház, mert fölfelé vontatva a hajónak könnyű volt megállani, s megvárni a híd nyitását, ha esetleg nem hallották rneg idejében a dudaszót, A másik hajóhíd itt volt 'Szolnokon, a város fölött. Az Alcsi-szigetbe vitt át a szolnoki ásáson keresztül, mellyel a Tiszának ezt a kb. 18 kilométeres kengyelét vágták le. Azért építették, mint mondják, hogy a gulya átmehessen a szigetbe legelni, meg hogy az ottani földjeikre igyekvő gazdáknak ne kelljen azt a sok kilométeres kerülőt megtenni a rendes Tisza-hídon' át. Ma már nem legel gulya a szigetben, s a híd is eltűnt évtizedekkel ezelőtt. Ezt a hidat nem lehetett akármikor kinyittatni. Naponta csak egyszer nyitották, s mindig ugyanabban az időben egy-két órára. Ez sok időveszteséget jelentett a hajónak, tutajnak, meg sok nehéz és fölösleges munkát, mivel különösen a tutajt lefékezni s megállítani nem volt könnyű dolog. A harmadik hajóhíd Csongrádnál volt, ahol éppígy várakoztatták a hajókat és tutajokat. A hajós sose mondhatta, hogy: „No, hálistennek, mos mán osztán nem lehet semmi baj!", még akkor se, mikor szerencsésen célhoz érve lefelé macskázott. Mert úgy volt ő is a Tiszával, mint az ember a „nagytér míszetű lúva": sose lehet tudni, mit forral kiismerhetetlen magában. Tavaly, úgy tél vége felé, meglátogattam az öreg Ulicsnik Sándort, egykori tiszai hajóst és halászt. A kilencedik évtizedét taposta. Most már nem tapossa, mert néhány hónappal ezelőtt 87 éves korában örökre elhajózott. Igaz, hogy akkor se nagyon taposta, inkább csak feküdte a húzatlan, vedlett paplanka alatt gubbaszkodva, mert hideg volt, s tüzelőt már nem bírt szedni a Tisza-part suháiban. Akkor mondott el egy esetet. Most ideírom én is fenti állításom igazolására, egyúttal jellemzésére annak, hogy mennyi mindent kellett tudnia a kormányosnak, s mennyi minden volt még azon kívül, amit nem tudhatott, pedig jó lett volna tudni. Hiszen, ha mindent tudna az ember, akkor nem lenne semmi baj. A közmondás is ezt tartja: „Ha tunnám, hogy elesek, leűnék". „Tokajba vótunk kűjé (kőért) — mesélte az öreg. Tiszasasra vittük, oszt hagypínteken írtunk vele Sasra. Ippen a lovakat úsztatták a Tiszába, hogy rihesek ne legyenek. Mert akit nagypínteken úsztatnak meg, az a lú nem lesz rihes abba jaz esztendőbe. Ez a letjóbb(!) orvosság a rí el-, 65