Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

A hajó kormányzásába sohase szólhatott belé senki. Az a kormányos kizárólagos joga és kötelessége volt a vele járó felelősséggel együtt. Neki mindent tudnia kellett, még pedig jobban, mint a többinek. A beleszólás. a tudáson alapuló tekintély kétségbevonása lett volna. Ilyesmit sose tapasztaltam, de nem is volt rá szükség. Nagyon jól tudta mindenki, hogy kontár kezére nem bíznak hajót. Ha erős szél nyomta a hajót, vagy nagyon lassú volt a víz folyása, néha még lefelé is vontattak, különösen, ha megszabott időre kellett otthon lenniük. Ennek azonban a hajósgazdák nem nagyon örültek, mert ez csak az ő költségeiket szaporította. A fahajózás vége felé mindettől a sok fáradságtól, vesződségtől és balesettől megkímélte a hajósokat a motoros vontatás, főleg, ha a motoros ladik a hajósgazdáé volt. Ha az vontatta lefelé a hajót, nem kellett se linta, se lovasdereglye, se evezős, se óradzó. A hajó mégis simán, baj nélkül kerülte meg a sarkokat. De, hogy a boldogság sose legyen tökéletes, az ócskán vásárolt motorok minduntalan bedöglöttek. Az ilyen lefelé való vontatás volt a hajósok igazi pihenője, ami rájuk is fért, a pakolás kemény napjai után. Egyszóval tehát, így folyt, azaz csak folyt volna az ereszkedés Szolnokig, vagy addig, ameddig, ha egyéb bajok és veszedelmek is nem fenyegették volna a hajót, különösen a teher alatt járó hajót. A legveszedelmesebb és legfélelmetesebb volt valamennyi közül az, amelynek neve szinte mindennap a nyelvünkön forog, s nem is gondolunk rá, hogy ez a komor színezetű szólás a hajózás szótárából való, s ez a: tönkrejutás, tönkremenés. Ha a víz alatt lappangó tőkére ráment a hajó, akkor a legtöbb esetben már búcsúzhattak is tőle, s még örülhettek, ha egy hajókiemeléssel s az utána következő hosszadalmas és, igen költséges javítással, sőt — ami az előbbiekkel együtt járt — esetleg egy egész szezon kiesesével megúszhattak. Az egyik felvételemen mutatok be itt egynéhány ilyen, víz alatt hajókra ólálkodó, óriási poliphoz hasonló tőkeszörnyeteget az öreg Sípos Sándor egykori kormányossal egyetemben. (L. a 3. fénykép.) A nem régen meghalt öreg „Veres kapitány" (ez volt a „bérmaneve") ugyanis a második világháború végétől haláláig a szolnoki Folyammérnökség szolgálatában állott, s „örvény" nevű burcsujájával

50 (L. a 4. fénykép) halászgatta ki a tőkéket nyárhosszat a Tisza medréből, ahová főleg a megáradt Sajó szállítja. Most ugyan már nem a fahajók alól halászta el ezeket a hajóhalált jelentő tőkéket, mert fahajók már nem járnak erre, de majdnem olyan veszélyesek ezek a gőzösre is, amely nagy ritkán elvetődik arra fölfelé a Tiszán. Egy nagyon ügyes, könnyen kezelhető gépük van, mellyel a láncra kötött szörnyetegeket a mederből kivonszolják. A neve romboló. Ha aztán a megpakolt hajó a maga rettenetes súlyával ránehezedett egy ilyen tőkére, a tőke beroppantotta, sokszor egészen áttörte, kilyukasztotta a hajófeneket, s a hajó egy-kettőre elült. Egy kisebb, hétvagonos hajónak, a Gyengéék hajójának, mikor kővel megpakolva ereszked50. BURCSUJA. Olyan kisebb f aha jó neve, melynek tőkéi vízszintesek, mint a ladikéi. 54