Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

tek hazafelé, hat fenékburkonyát törte be a toké, s a hajó percek alatt elsüllyedt, mint erről később még szót ejtek. Nagy baj volt, hogy ezek a vízzel teleszívódott tőkék ide-oda vándoroltak, amerre az egymást követő kisebb-nagyobb áradások sodorták őket, s így a leggyakorlottabb kormányos sem tudhatta, mikor kerül valamelyik az útjába. Voltak a Tiszának híres tőkés helyei, s ezeket el is kerülték. Ilyen volt pl. a Sajó torkolata alatti jobb part jó egypár kilométeren keresztül. A Sajó ugyanis, mint említettem, áradásai alkalmával a partokból kiszaggatott fákat, gyökereket a Tiszába sodorja, s az említett part mentén lerakja. A megakadt tőkéket aztán a víz .lassanként homoktorlasszal is körül szokta venni. A vízből eleinte kiállott, tehát áruló ágakbogak letöredeznek, lekorhadnak, az arra járó halásznépség letördeli, a tönk meg ott marad a fenéken veszedelmére mindenrendű hajónak. Az ereszkedő hajó ugyan mindig a mélyebb vizet kereste, s így — szerencsére — nem mindegyik tőkére jutott egy hajó, de alacsony vízállásnál, különösen a felső Tisza eliszaposodott medrében sehol sem volt teljes biztonságban. A másik, jóval veszélytelenebb ellensége volt a fahajónak a zátony, főleg ha teherrel volt. Ha ereszkedvést jöttek lefelé, akkor a víz sodra is ráf elé vitte a hajót a zátonyra. Nem volt idő manőverezni, s már fel is fenekeltek. Ha ellenben fölfelé mentek víz ellen, akkor a zátonyra ért hajót a víz sodra igyekezett lesodorni róla, s mint mindjárt látni fogjuk, a sodor segítségével rendesen sikerült is megmenekülnie. Mint a bevezetésben már említettem, éppen a Tisza felsőbb részeinek eliszaposodás volt a fahajózás egyik nagy átka s oka töméntelen idő, fáradság és pénz elpocsékolásának. Igaz, hogy a Folyammérnökség erősebb apadások idején úgy nagyjából kijelölte a folyómeder hajózható vonalát. Különböző bója-féleségeket (vesszőből, deszkából, bádogból) horgonyzott ki, vagy pedig jobbról-balról, bizonyos távolságra zöld fagallyakat szúratott le a mederbe, jelezvén az utat a két gally sor között. Gyors apadásnál azonban ez sem volt megbízható. Egyszer pl. fölfelé mentünkben, valahol Tiszafüred körül üres hajóval fenekeltünk fel a szabad utat mutató gallysorok között. Szerencsénk volt, hogy fölfelé mentünk, meg az is, hogy Bedé Pista bácsi, a kipróbált tiszai kormányos, mindjárt megérezte azt a picinyke zökkenést, amely akkor rázza meg a hajót, mikor az orrtőkével összefaragott farok-gúZs^

1 (V. tábla) rászalad a homokra, s a hajó égy kissé megzökken. Szerencsénkre, a motoros ladikunk elég gethes lévén, nem nagyon húzta rá a hajó orrát a zátonyra, s mikor ő is megérezte a hajó megtorpanását, rögtön megállott. A zökkenés pillanatában a kormányos hirtelen oldalra nyomta a timont, amennyire csak lehetett, Erre á hajó oldalt fordult, s. a víz sodra, mely most már nagyobb felületen érte a hajót, lesegítette a zátonyról. Fölfelé menet, üres hajóval a zátonyra futást legtöbbször ezzel az egyszerű manőverrel tudták elintézni. De lefelé jövő, vagyis ereszkedő hajóval a dolog nem volt ilyen egyszerű. Először is sokkal nagyobb volt a sebessége, nagyobb súlyánál fogva nagyobb a mozgási ereje, s végül, mint 51. FAROKGŰZS. A hajófenék két hegyes végénél a fenékre szegzett kta. 2 méteres,- domborúra faragott deszkadarab.