Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy jókedvük még ennél az embertelenül nehéz munkánál sem hagyta el őket. Tréfálkoztak, évődtek, csipkelődtek egymással, meg az arra elhúzó másik hajóval vagy halászokkal. De az is igen jellemző jelenség volt, hogy évtizedek alatt sose hallottam egyetlen egyszer sem, hogy valamelyik társukra rászóltak volna, mert nem dolgozott elég gyorsan, vagy elmaradt volna tőlük. De nem is volt rá szükség, mert ilyesmi sosem történt. Nem voltam tanúja egyetlen szóváltásnak vagy pláne marakodásnak, olyan pompásan összehangolt emberek voltak. Hiszen éveken át rendesen ugyanaz a banda dolgozott egy hajón. Mindegyik tudta a maga dolgát, s a becsület kérdése volt az egyenlő kereset, tehát az egyenlő munka elve. Eszébe se jutott egyiknek sem, hogy: „No, maj megállok egy cigarettára. Addig a többi hagy horgya!". Rendesen a krancmajszter, aki éppúgy taligázott, mint a többi, adta ki a jelszót: „Nocsak, perkencsünk rá!" Ekkor aztán egypár percre megállott a dolog, a rongyos rövid nadrág zsebéből előkerült a lapos, ütött-kopott plehskatulya azzal a fertelmesen büdös, paprikaerős szűzdohánnyal, megsodorták a „koporsószöget" s rágyújtottak. Ilyenkor végezték el a félrevaló dolgukat is, mert a sorbul máskor bajosan lehetett volna kiállni. A terhet, akármi volt is, nem találomra, tetszés szerint döntögették a hajóba, mivel ennek a hajó látta volna kárát. Mert pl. ha csak az egyik végét terhelték volra meg, a másikat meg üresen hagyják, az a hatalmas súlyú, gyakran 50—60 méter vagy még hosszabb hajófenék megroppant volna. A hajóterhelésnek is megvolt a maga törvénye. Egyszerre terhelték mindkét hambárt. Az emberek fele az egyik, a másik fele a másik hambárba hordott. A teher leöntését a hajó derekánál, azaz a vízhányó két oldalán, a nagy derékban

25 (V. tábla) kezdték, s innen haladtak a basok felé. Persze ez nem úgy értendő, hogy a terhet a derékban már a habdeszkák pereméig halmozták föl, a többi részen pedig még nem lett volna semmi, mert így meg a hajó közepe roppant volna meg. Hanem úgy értendő, hogy a nagyderékban kezdték leönteni vagy lerakni a terhet, s mikor egy ásónyomni homokréteggel, vagy egy sor búzával telt zsákkal beterült az egész hambárfenék, vagyis a pakolással eljutottak a basokig, újra a vízhányóhoz mentek vissza, s kezdték a második, majd meg a többi réteget. Bár a pakolásnál már maguk az emberek is ügyeltek arra, hogy egyenletesen terítsék el a terhet, de ezenkívül a kormányosnak is kötelessége volt a rakomány egyenletes elosztására ügyelni. Volt nekk erre egy műszere, a kasza, mérő kasza v. hajdabojda, (IV. tábla) egy kb. harmadfélhárom méteres, régente marokra, újabban deciméterekre beosztott léc. Az egyik végére egy L-alakú vaslécet erősítettek. Ettől kapta a kasza nevet. Ügy mértek vele, hogy a hajó oldala mellett függőlegesen ledugták a vízbe, úgyhogy az L-alakú vasléc vízszintes, rövidebb szára pontosan a fenék alá simuljon, s aztán a léc beosztásáról leolvasták, hogy hány markot vagy decimétert süllyedt a hajó azon az oldalon. Akkor átmen25. NAGYDERÉK. A hambárnak a vízhányó és a mellette levő kazalgerenda közötti része.