Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

A hordás üteme elképzelhetetlenül gyors volt egész nap. Ugyanis a hajózás utolsó idejében nem napszámra vállalták a munkát, hanem a haza szállított homok vagy kavics mennyisége szerint kapták a részesedést egy summában, s felosztották egymás közt. Tehát mentől gyorsabban dolgoztak, annál többet kerestek, illetve annál rövidebb idő alatt keresték meg a kialkudott összeget. Még a leggyorsabb tempóban se maradhatott el senki, mert az elkésett a járáson szembetalálkozott volna a már kifelé jövőkkel, pedig kitérni nem lehetett... Minden menetben mindenkinek együtt kellett menni és jönni. Aki nem látta, el sem tudja képzelni azt a káprázatos gyorsaságot, azokat az ügyes mozdulatokat, melyekkel a taligát szinté pillanatok alatt megtöltötték, a lapát hátával takarosan körülsimították, hogy ne hulljon róla a horhok, alábújtak a hámnak s már indultak is. Taligájuk a közismert kubikos taliga volt, melyen a teher úgy helyezkedik el, hogy java-súlya a taligakerék tengelyére esik, s csak a kisebbik részét emeli az ember karja, illetve a hám áttételével a válla. A feketére aszott, sovány, inas lábszárakon pattanásig feszültek a hatalmasan kidagadt visszerek, az elcsigázott arcokról, a meztelen, csontos mellekről, hátakról szakadt a verejték a nyári nap irgalmatlan melegében, melyet még a homok is visszavert, s abban a szemkápráztató ragyogásban, mely nagy vízfelület mellett fárasztja a szemet. De a munkának mennie kellett, ha akadozva kalapált is a szív és nehezen lihegett a gyakran beteg tüdő, mert otthon várta már az asszony, meg a gyerek a kenyérrevalót. Sajnos, a tüdőbaj köztük is elég gyakori volt, mint itt Szolnokon általában. A nehéz munka, a gyönge táplálkozás, de főként az egészségtelen lakásviszonyok, a tabáni alacsony, levegőtlen, szellőzetlen, dohos, vizes, lakásnak alig nevezhető odúk voltak e szörnyű népellenség melegágyai. Volt olyan, aki betegen, lázasán tolta napokon keresztül s egyetlen panasz nélkül a megpakolt taligát, melynek súlya gyakran háromszorosa volt az ő lesoványodott teste súlyának. Ez a legnehezebb testi munka a szívet is megviselte annyira, hogy sokan ennek lettek áldozatává. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy e szomorú megállapítások nemigen vonatkoznak az egykori búzás hajók embereire, mert ott a munka sokkal könnyebb és sokkal jövedelmezőbb volt, mint rfiajd látni fogjuk. Hogy mekkora munkát végeztek ezek a hangyaszorgalmú hajósok, erről némi fogalmat adhat egy kis számítás. Egy negyven-vagonos hajó homok vagy kavicsrakománya kb. 4000 métermázsát nyomott. Ilyen hajóval homokért 6 ember szokott menni, s így egy emberre kb. 700 métermázsa jutott. A pakolást ez a hat ember két és fél—három nap alatt végezte el, attól függően, hogy milyen messziről történt a hordás. Vegyük a két és fél napot. Ebben az esetben naponta egy emberre 280 mázsa teher behordása esett 70—80 méternyi távolságból. S ha még hozzávesszük annak a kb. 200 taliga homoknak a felpakolását, s az üres taligának ugyanannyiszor való visszatolását, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy hajós egy ló munkáját végezte el. Legfáradságosabb volt a pakolás a Tiszatarján alatti Kótyé-szigetről. Itt kis vízálláskor 100 méternél is nagyobb távolságról coholták a hajóra a kavicsot. 12 )