Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

leum-lámpát, vagy — szükség esetén — gyertyát is tehettek, A lámpatok egy kb. 30 cm. alapélű s 60 cm magas faláda volt, az egyik oldallapja sarkon forgó ajtó. Mind a négy oldalán négyszögletű, üveggel fedett ablak volt, a tetején egy szintén négyszögletű nyílás, melyet egy boltozatosán meghajtott bádogdarab takart, hogy az eső be ne eshessen, de viszont elég levegő juthasson be a lámpához. A lámpatok fenekének két szemben levő oldalán 2—3 ujjnyi peremet hagytak. Ennek a segítségével csúsztatták a gojbatetőre erősített kát parallel fasínecske alá, hogy a szél föl ne dönthesse. A lámpátok a gojbatető bas felé néző bal sarkán, vagy a domentát. végén állott. A mecsár

10 kötelessége volt a lámpa rendben tartása, ő töltött belé petróleumot, ő tisztogatta, tette vissza a helyére s gyújtotta meg újra, ha esetleg a szél megfordult s elfújta. A mecsárnak tehát éjjel többször is ki kellett néznie, amit különben -az éber kormányos sem mulaszthatott el. A hajó kikötése után került sor a partra kivezető járó lefektetésére, ahogy már elmondtam. Egyidejűleg benn a hambár fölé is fektettek járódeszkákat, még pedig a hajóhosszal párhuzamosan, a vízhányó

20 (V. tábla) tetejéről a basok felé, a kazalgerendákon

2x keresztül, hogy a hambár

2,1 minden részébe egyenletesen önthessék le a terhet. Ezek voltak a belső járódeszkák, még pedig az előremenők. Ezek néha két, egymás mellé tett deszkaszálból készültek, s az alájuk szegezett deszkadarabok, a paszomántok fogták össze. Az ilyen kettős deszka azért volt jobb, mert a taligából könnyebben lehetett kifordítani a terhet. Egyszál deszkáról ugyanis a taliga gyakran lefordult. Ha az egyik deszka vége rajta feküdt a másik deszkán, hogy a taliga könnyebben rákaphasson a felső deszkára, kis, lejtősen faragott deszka- vagy lécdarabot tettek elé, a rugtatófát. Ez azonban gyakran elcsúszott, s igazgatni kellett. Ezen úgy segítettek, hogy a rugtatót elhagyták, s helyette a felső deszka végét lejtősen lefaragták. A tetejes hajó belső járódeszkáit beszabták, s végeik a kazalgerendák oldalára szegzett vastag lécdarabokon feküdtek úgy, hogy a járódeszka színeit a vízhányó tetejével, s így a taliga zökkenés és kapaszkodás nélkül fordult a vízhányóból a járódeszkára. Ha a hajó farán volt a gojba, akkor a járás egyenesen a hajó közepének, a vízhányónak vezetett. Itt a habdeszka

23 félmagasságig be volt vágva, hogy a járódeszkát ne kelljen nagyon magasra emelni. Belülről még a vízhányó teteje emelkedett lejtősen ugyaneddig a magasságig, hogy a taliga simán gördüljön át a járódeszkáról a vízhányótetőre. Ha azonban a tetei étlen hajón középütt volt a gojba, ti. magában a vízhányóban, a járást másképpen rakták le. Ilyenkor a járódeszka nem 18. GOJBA, GUJBA, GULIBA vagy CSÁRDA, tetejes hajókon: CSARNOK is. A hajó farán, néha a közepén épített házikó, szoba. 19. MECSÄR. A hajó naposa. 20. VÍZHÁNYÓ. A hajótest közepén keresztben futó, kb. 150 cm. széles folyosó. Itt gyűlt össze a hajóba szivárgó víz, s innen hányták ki. 21. KAZALGERENDA vagy RENGŐ. A hajótest felső széleit keresztben átkötő erős serenda. Megakadályozta, hogy a teher szétnyomja a hajó oldalát. 22. HAMBÁR. A hajó rakodótere. Minden hajón kettő volt. A vízhányó választotta el őket egymástól. 23. HABDESZKA. Két deszkasorból álló, kb. 50—60 cm. magas palánk, vagy kerítésféle, mely a hambárok tetejét futotta körül, s védte őket a hullámok becsapódásától. 9