Betkowski Jenő: Tiszai hajósélet. Fahajók a Tiszán II. rész. – A Damjanich János Múzeum közleményei 3-4. (1961)

vezethetett a vízhányónak, mert azon keresztül nem juthattak a hambárba, hiszen a gojbatető jóval túlemelkedett a habdeszkán. A partról a lovasdereglyéig ekkor is csak egyszál deszka vezetett, innen azonban már két járó indult bajusz formára (IV. tábla) a két hambár felé. A vízhányótól kb. egy méternyire mindkét hambár fölött egy szál deszka ment keresztben, s ezt nevezték kereszt-deszkának. (IV. tábla) A habdeszkák közé beszabták, velük színeit, s a habdeszkára belül rászegezett erős lécdarabon feküdt. Erre a két keresztdeszkára futott rá a bajusz két szára, vagyis a dereglyéről kiindult két szál deszka. Ezeknek a vége pontosan a hajó habdeszkájáig ért, de nem rajta feküdt, mert kárt tett volna benne, hanem a hajó járóján egy-egy megfelelő magasságú tőkét tettek alá. Erről a kereszt-deszkáról indult a bas felé a két előremenő deszka a rengők felé lejtve a ferdekig.

2i (IV. tábla) Kipakolásnál aztán az egyik deszka a rengőről lement a fenékre, ha már kevés kavics vagy homok volt a hambárban, hogy könnyebben rakhassák meg a taligát. Mikor minden járódeszka a helyén volt, hozzáfoghattak a pakoláshoz. Csakhogy a homokpakolásnál nem volt ám mindegy, hogy innen pakoljanak-e vagy tíz méterrel odébbról. Ezt először el kellett dönteni, s ez a gazda, vagy pedig, ha ő nem volt a hajóval, rendesen a kormányos feladata volt, mert ő felelt érte, hogy a hajóra hordott homok kifogástalan legyen. Fogott hát egy lapátot, s a homokpadon itt-ott kifordított néhány lapát homokot egy-két ásónyomni mélységig. Ha nem volt benne sank, megkezdhették a hordást. Sonfcnak vagy kutú-nak nevezték a homokrétegben helyenként lerakódott iszapcsomói, mely rendszerint valami vízsodorta gally vagy más szemét körül gyülemlett össze, s a homok aztán berakta. Hamuszürke, folyékony szappanszerű, síkos sárkolonc. Ha sok akadt belőle egyik-másik helyen, az ottlévő homok használhatatlan lett, mert nem győzték volna belőle kivetni a kutúkat. Rakodás közben ugyan elvétve mindig került sank a lapát elé még a legjobb helyeken is, de azt félredobták, mert csak tiszta homok juthatott fel a hajóra. Ézt kívánta a hajósgazda johírneve. Ha a gojba — mint legtöbbször — a hajófaron volt, minden olyan teher pakolásánál, melyet taligán toltak fel a hajóra, csak egy járás vezetett a hajóig, mivel ilyenkor még a tetejes hajón is a vízhányón keresztül történt a pakolás, ugyanis a tetejes hajó hambárablakain taligával nehezen lehett volna bejárni. Ezen az egy szál járódeszkán hát egymásnak kiteregetni nem tudtak volna, s ezért a hordásban a

1 szokásos rendet mindig meg kellett tartani. A munka ütemét nem zavarhatta meg senki. A taligák szinte pillanatnyi különbségekkel egymás után teltek, meg. Libasorban indultak neki a járásnak, minthogy másképp nem is lehetett volna. Aki legelőször ért a hambárba, az előremenő deszkán végigment a basig, ott leöntötte a homokot, s várt addig a néhány pillanatig, míg a legutoljára érkező is kiürítette a taligáját. Most a sorrend megfordult: a legutoljára érkezett indult vissza elsőnek, ő fogott leghamarabb a taliga megpakolásához, s elsőnek indult vissza a hajó felé. 24. FERDÉK. A basok fedélzete. 10