Madaras László szerk.: Vendégségben őseink háza táján (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1996)
Kertész Róbert: Vadász-gyűjtögetők a Közép-Tisza vidékén
Kertész Róbert Vadász-gyűjtögetők a Közép-Tisza vidékén Bevezetés Az őskőkor (paleolitikum) az emberiség őstörténetének a legkorábbi és egyben a leghosszabb időszakát foglalja magába. Ez a korszak döntően a jégkorszakban (pleisztocén), megközelítőeg a jelenkortól számítva 2 millió évtől kezdődően 10.000 évig tartott. A pleisztocén jelentős hőmérséklet ingadozásokkal jellemezhető. A lehűlések alatt a jégtakarók és gleccserek kiteljesedtek, míg a lehűléseket követő felmelegedések során a napjainkban tapasztalhatónál kedvezőbb hőmérsékleti viszonyok uralkodtak. Az éghajlat periodikus változásait a növény- és állatvilág is követte, így egyes szakaszokban a pleisztocén jellegzetes hidegtűrő, míg máskor annak a melegkedvelő fajai jelentkeztek. A Kárpát-medence a legnagyobb lehűlések alkalmával is mindvégig jégmentes volt, és alkalmas maradt az emberi megtelepedésre. A jégkor ősembere kizárólag természeti gazdálkodást folytatott: vadászatból, halászatból és gyűjtögetésből tartotta fenn magát. Az ősi vadászcsoportok rövid életű telepei főként a középhegységi területeken és a folyóvölgyekben, elsősorban a nagytestű növényevő csordaállatok, mint pédául a rénszarvas, vádló, mamut szezonális vándorlási útvonalainak tágabb térségében találhatók. A jégkorszak vége felé, amikor a jégtakaró északra húzódása kezdett lezárulni, megindult egy lassú felmelegedés, és a hőmérséklet a maihoz hasonlóvá vált. A klímajavulás hatására a Kárpát-medence fokozatosan beerdősödött. A jégkorszak alatt oly szélsőséges sarkvidéki steppék vegyes erdős-steppékké szelídültek, a folyóvölgyeket pedig galériaerdők szegélyezték. A természeti környezet átalakulásával összhangban az állatvilág is kicserélődött. A jégkor végi vadászcsoportok utódainak egy része a jégtakaró visszahúzódásával párhuzamosan képtelen volt változtatni az évezredek alatt berögződött gazdálkodásán, nem tudott azonosulni a viszonylag gyorsan és gyökeresen változó körülményekkel, s inkább követte az északra vonuló állatokat. Más részük viszont alkalmazkodott a megváltozott környezethez, és a korábbi rénszarvas, mamut és barlangi medve vadászokból őstulok, bölény és gímszarvas vadászok lettek. Az emberiség történetének ezt a továbbra is zsákmányoló életmódot folytató szakaszát, mely a földtörténeti jelenkor (holocén) korai periódusában, kb. 10.000 évtől 7.500 évig tartott, a régészeti kutatás középső kőkornak (mezolitikum) nevezi. Az alábbiakban a fent említett két nagy ősrégészeti korszak, az őskőkor és az azt követő középső kőkor vadász-gyűjtögető népcsoportjainak Jász-NagykunSzolnok megyei emlékanyagát mutatjuk be. Általánosságban véve igaznak tartható, hogy egy kisebb, csupán a jelenkori közigazgatási határokkal egységbe vont terület — így pédául Jász-Nagykun-Szolnok megye — őstörténete nem értelmezhető a tágabb környezetéből kiragadva. JászNagykun-Szolnok megye őskökori és középső kőkori emlékanyagának elemzésekor azonban meglepő módon különleges helyzettel állunk szembe. Amennyiben ugyanis áttekintjük az Alföld őskökori és középső kőkori kutatásának eddigi eredményeit, megállapíthatjuk, hogy megyénk területén nagy számban állnak rendelkezésre ilyen 7
