Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Szabó István: Városi polgárok a századelőn

mind építkezésüket tekintve, mind az emberanyagukat érintően feldolgozták, szervítették és saját közegükbe, saját kultúrájukba építették, új színező elemek jelentek meg. Említettük, hogy a megye megalakulásától kezdve Szolnok igényeltevonzottá a különféle intézményeit (iskolák, hivatalok, gyárak) benépesíteni tudó képzett szakembereket, az úgynevezett „nadrágosok"-at, értelmiségieket. Akik részben a megye addigi más területein, vagy pedig az ország különböző vidékein éltek, működtek. Most viszont — a megyeszékhely szívó hatására egyetlen helyen gyülekeztek: Szolnokon. Elegendő csupán a Verseghy Gimnázium tanári karát végigszemlézni, s már is előttünk áll a heterogén képlet: Somogyi Ignác Mezőtúrról, Betkowsky Jenő Beregszászról, Winter András Gyöngyösről és még sorolhatnánk honnan verbuválódtak. Hivataloknál, egyéb intézményeknél is hasonló összetételű munkatársi gárdával találkozhatunk, különösen az Osztrák— Magyar Monarchia összeomlását követően. Ezek a legkülönfélébb helyekről betelepedett, ám pozíciójuknál, hivatali tisztségüknél fogva mindig szem előtt lévő személyek még akkor is példaként, etalonként voltak jelen a város társadalmában, ha számuk viszonylag csekély volt. Nemcsak az ifjúság, de az ügyeiket intéző felnőtt korú szolnokiak is nap mint nap találkoztak velük. Valamilyen formában hozzájuk voltak kötve, függtek tőlük. Fel kellett hát nézni rájuk. S fel is néztek. Ma is megkülönböztetett tisztelettel, szinte meghatódva emlékeznek egykori tanáraikról, hivatalbeli kollegáikról, atyai jó barátjukról, egykori munkatársukról. A XIX. század első harmadától az etnikailag talán legszínezetlenebb magyarországi területen, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében (ekkorra már a jászok és a nagykunok is nemcsak hogy elmagyarosodtak, de magyarabbak voltak a magyarnál) — ugyanúgy, mint az ország főleg keleti tartományaiban sajátos népcsoport igyekezett behatolni, megtelepedni a vármegye területére: a főleg keleti, észak-keleti irányból (Galícia, Morvaország) érkező zsidóság. Addig, amíg az önálló Jászkun Kerületek kiváltságait a privilégiumaik védték, területükön, a Jászságban és a Nagykunságban nem ereszthettek gyökeret. Letelepedésüket szigorú rendelkezések tilalmazták: tilos volt például ezeken a részeken éjszakázniuk. Más kérdés azonban, hogy áruikkal, kínálatukkal és raktárkészletükkel szorosan körbefonták kiszemelt és leendő piacukat, s akkor, amikor az emancipációs rendelkezések következtében megnyílott számukra ez a kapu, azonnal jó pozícióból, már felkészülve vették át és birtokba a területet. Létszám szerint nem voltak sokan, de szervezettek voltak. Hiszen tíz fő fölötti tagságuk már egyházközséget is szervezhetett. Meg is alakították őket szinte majdnem minden jász és nagykun településen a megengedett keretek között. S nemcsak ott. A megyeszékhely államilag is támogatott, dús lehetőségeivel ugyanolyan szívó erővel húzta-vonzotta az elsősorban kereskedő, de ipari vállalkozásokat is kezdeményező, mozgékony szellemű, feltörekvő, érvényesülni akaró, magyarországi, illetve monarchiabeli létükben talán először lehetőséget kapó zsidóságot, mint ahogy a megyeközpontba áramló értelmiségieket, s a honorácior réteget. Csakhogy esetükben a hosszú várakozás, türelmes készülődés alatt még nagyobb energiák szabadultak ki a megyemegalakulás után a fedő alól. S nem csoda, hogy az emancipáció után alig két évtizeddel a vidék egyik legrangosabb zsinagógáját emelték a város díszeként, s lettek minden ipari-, pénz- és kultúrintézményben meghatározó szereplők. S viszonylag kis lélekszámuk ellenére a város közéletének meghatározó húzóerői, motorja. 22