Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Szabó István: Városi polgárok a századelőn

Méltán becézte tehát a lányát drága kincsemnek, aranyos bogaramnak a szolnoki mama. 25—30 évvel ezelőtt szegényebbsorsban lévő és szolgáló fehércselédek is a feldagadt, szétálló szoknyát selyem ünneplővel cserélték fel. Hiába fortyant fel a jó Somogyi Ignác uram 35 évvel ezelőtt, hogy paraszt létükre bársony papucsban, nyakukban 20-30 frtos selyemkendővel páváskodnak, s oly puccosak, hogy szinte fumigálják a világot. A nő mind egyforma: szereti a szép ruhát, a selymet, a szagosítót, a szépítő szereket és a — mulatságot. Hiába! a drága kő is csiszolva, aranyba foglalva csillog s csak úgy tűnik szembe, ha mutogatják! A rövid szoknya fokonkint hoszszabbodott, végre bokáig érő lett. A rövid szoknyával együtt a ropogós csizma is kiment a divatból. A kőjárdákon megfelelt már a „kamásli" is. Gazda asszonyok, úrinők télen díszes „túri kisbundát" viseltek. Ma ez is ritka, mint a fehér holló — de drága is lenne. A fiatal emberek is jól festenek — csak kissé öregesen — a fekete ünneplőben. Testhez álló nadrágjukra keményszárú, feszes csizmát húznak, ránc a csizma torkán is alig található. A körülprémes rövid mentét vitézkötés és 3 sorban 5—5 galambtojás nagyságú ezüst gomb díszíti. A mente alatt nyáron selyem untercikot, télen állig érő, ezüstgombos vagy pitykés mellényt hordanak. Mente, mellény, nadrág békében 120 frtba került. Prém sapka (8—10 frt.-os) egészíti ki az ünneplő öltözéket. Parádéra, esküvőre a pörge kalap helyett a sapkát teszik fel nyáron is. Ez a férfi divat a Bach korszak végén felkapott magyaros ruházkodás motívumait megőrizte napjainkig." Hogy miért idéztük mindezt viszonylagos részletességgel? Azért, mert az eddig elmondottakat e szinte kortársként rögzített sorok majdhogynem betűnként hitelesítik. Bizonyítják azt, amit már fentebb említettünk, dokumentáltunk. Hogy például, a megyeszékhellyé fejlődés szempontjából rendkívül fontosak voltak azok a várossal együtt élők számára napi gondokat jelentő apró mozzanatok, események, amelyek szinte sohasem, vagy csak nagyon áttételesen és elvétve kerültek rögzítésre, s így a város arculatát kirajzolni képes településtörténetbe. Olyanok, mint azok a kérelmek, igények, amelyeket a szilárd gyalogjáró megépítése iránt nyújtottak be a lakosok, lettek volt légyen az akkor még talán külterületnek számító, de mégis, egy későbbi, szolnoki városrész utcájának gondjai. Amelyek megvalósításának, — vagyis a szilárd burkolat lefektetésének — (s ez nem semmis körülmény) — olyan következményei voltak, hogy „...a ropogós csizma is kiment a divatból...a kőjárdákon megfelelt már a »kamásli« is..." Vagyis egy járdalefektetés megváltoztatott, eltüntetett egy népviseleti darabot. De kiemelhetjük az idézett szövegből azt a passust is, hogy „...nem a paraszt gazda-lányok, hanem a jobb módú iparosok lányai és asszonyai jártak először selyemben. Tőlük átvett divat a gyöngyös főkötő mintájára viselt szalagos, selyem menyecske főkötő is...." Aminek számunkra kettős üzenete is van. Egyrészt az, hogy Szolnokon ezidőtájt, vagyis a századforduló környékén — miként azt fentebb előadni igyekeztünk — a város társadalma inkább a műhelyek, az ipar, kézművesség irányába mozdult, mintsem a kevés lehetőséget kínáló, mert behatárolt mezőgazdaság-földművelés irányába. S mivel e területen — mondhatni — szabad útja volt, élt is az alkalmakkal. Üzletet, műhelyt nyitott, kiszolgálta az erre nap mint nap vevő „analfabéta" lakosságot. S mivel még e korban működési, megnyilvánulási lehetőségei nemcsak hogy erősen korlátozottak voltak, de behatároltak is, maga is rákényszerült egy 19