Szabó István szerk.: Városi polgárok a századelőn (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Szabó István: Városi polgárok a századelőn

„társadalmilag körülhatárolt magatartásformára". Ami azonban — miként idézetünkből is kitetszik — mások számára megközelíthető, mert elérhető példa, elérhető minta volt. Mert ha a „ maistrom uram" lánya nem „kázsmírba", hanem selyembe burkolódzott, akkor a 40 holdas szolnoki gazda sem adhatta alább, mikor lányát bemutatta. Hasonló folyamatot kísérhetünk végig a felsőbb régiókban is. Elegendő egy pillantást vetni az 1935-ben Scheftsik György szerkesztésében közzétett vármegye monográfia fénykép mellékleteire, hogy észrevehessük: dr. Küry Albert vármegyei alispán például a megszólalásig olyan öltözékben van (prémes kucsma utánzatú fejrevaló, mente szerű díszgombos szőrmeszegélyes, nyitott félkabát, csizma és sujtásos fekete nadrág), mint amilyen az ezidőtájt ünneplőbe, úgynevezett „szolnoki viselet"-be öltözött jobb módú szolnoki gazdalegények, polgárok viselete volt. Akiket feltehetően valami ilyenféle nemesi öltözet ihletett sajátos öltözetvariációjuk kialakítására. Volt tehát mit honnan venni, mintaként kezelni. Az 1902-ben megépült Szolnoki Művésztelepnek, de már jó félszázaddal azt megelőzően a helyfoglalóknak is kedvenc témája volt a szolnoki vásár, gazdag árukínálatával, ruhaféleségeivel. Ahová — mivel a Budapest-Szolnok vasútvonala az országban másodikként a századforduló táján már jó félszázada funkcionált — nemcsak a székesfőváros árukínálata, de a bécsi különlegességek is rendre megérkeztek. Benedek István mezőtúri szűcsmester például így szerezte be remekeihez a különleges kidolgozású és mai napig csillogó színű hímző selymeit, de elérhető, beszerezhető volt a lányok szolnoki viseletéhez szükséges valamennyi bécsi, budapesti kelmeféleség, csipke is az ekkor nyitva tartó szolnoki kereskedőknél. Éltek is ezzel a lehetőséggel városszerte, s a Milkó Ignác, Stauber Arthur, Holzer Vilmos alapanyagából, illetve műhelyeikben sorban csináltatták a frissen verbuválódott szolnoki művésztelep rangos, országos hírű művészei által is megörökített ruházati darabjaikat.(Pettenkofen: Szolnoki vásár; Deák-Ébner Lajos: Baromfivásár; Barta Ernő: Szolnoki csirkekofák; Patay Mihály: Mennyegzőspár). Jó ezt így együtt látni, s dokumentumként használni-felvonultatni hacsak illusztrációként is mondandónk művészi megfogalmazású alátámasztásául. A város eredetileg paraszti, illetve a paraszti sorból iparra váltott társadalma nemcsak a vásárokban külsőleg is az övékétől eltérő, s ezért utánzásra, követésre méltó mintákat láthatott, de lényegében a múlt század közepétől megismerhette a velük együtt élő, ám nem velük együtt nevelkedett „idegeneket" is. Nem volt ez távoli, vagy taszító ismeretség, hiszen az itt állomásozó katonaság, az itt hivatalnokoskodó állami tisztviselők — főleg a sóhivatal alkalmazottjai —, addig is a körükben éltek. Mégpedig olyan közelségben, hogy Vörös István emlékező füzetében külön fejezetben mutatja be a város magjára, a gazdálkodókra gyakorolt hatásukat. „Városunk mai lakosságának jelentős része német eredetű. Róluk e helyen röviden csak annyit, hogy elődeik a szolnoki várba rendelt német katonák, majd a várnak, mint erősségnek megszüntetése után (1785) a mai katonavárosban letelepített katonák voltak. Számuk szaporodott később is a kincstári só és szál hivatal német őrségének s alkalmazottainak letelepedése folytán. Régi nyelvükhöz és egyéb szokásaik mellett katonai szervezetükhöz, parádés viseletükhöz német szívóssággal ragaszkodtak akkor is, amikor magyarul mindannyian jól beszéltek... Másfél századon át híven ápolt nemzeti szokásaikkal csak 1850 után hagytak fel s olvadtak be a magyarságba..." Mire azonban ezt az „idegen testet" a tősgyökeres szolnokiak mind viseletileg, 20