Gulyás Éva szerk.: Mesterségek művészete. Népélet a Közép-Tisza vidékén (A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Kiállításvezetői, 1999)

Szabó László: Gazdálkodás a Közép-Tisza vidéken a 19-20. században

tájat köt össze, illetve három tájhoz kötődik: Eger vidéke, a Hortobágy és a Tiszatáj tőle elterülő déli része. Szolnok környéke, mint a neve is jelzi a megyeszékhelyhez kapcsolódik, s végül a Tiszazug, amely zárvány, mint már leírtuk. Mivel 15 éven át kutattuk a TiszaCsordaterelés, Nagykunság, 1970-es évek zugot, számos publikáció jelent meg róla, a gazdákodást, mint Tisza menti sajátosságot e térségből mutatjuk be, beleértve néhány nem tiszazugi települést is, olyanokat, amelyekhez viszont kapcsolódnak a megyén belüli részek. Ez a mutatvány nemcsak a Tiszazugra, de az egész Tisza mentére is jellemző. A tiszazugi falvak parasztgazdaságai anyagi erő hiányában csak késve térhettek át a szántóföldi müvelésre, késéssel vehették át azokat a technikákat, amelyeket az Alföld egésze, főként a környező szabad állapotú paraszti közösségek gazdaságai már korábban alkalmaztak és kikísérleztek. A környező szabadparaszti eredetű városokban a múlt század harmincas éveitől a kornak megfelelő korszerű gazdálkodás egyre inkább a tanyákhoz is kapcsolódott, s az intenzív szántóföldi művelésnek, s a belterjes állattartási rendszernek sajátos struktúrája alakult ki a családi gazdaságokhoz kötve. A Tiszazugban a paraszti birtokok nem tanyásodtak részben a középbirtokok jelenléte, részben a kis határok miatt. Az állattartás és növénytermesztés elkülönült egymástól, s nem alkotott olyan zárt rendszert, egységet, mint a Jászkunságban. A Tiszazug másik jellegzetessége a gazdálkodás szempontjából az, hogy olyan bezárt helyen fekszik, ahová több, különböző jellegű, igen intenzív gazdasági kultúrájú terület hatása ugyan elér, de anyagiak miatt éppen e térségben el is hal. A terület paraszti gazdaságainak gyenge anyagi ereje magyarázza azt, hogy századunkban a gépek, a modernebb mezőgazdasági eszközök elenyésző szerepet játszanak a paraszti gazdaságokban. Egy-egy megvásárolt eszközt szinte a használhatóság végső határáig megtartottak (kéziszerszám vagy vetőgép, szelelő), noha a közelben, főként Kunszemtmártonban voltak gépészek, gépészkovácsok, lakatosok, akik megjavíthatták volna. Helyette házilagos javítás történt, úgymond ezermester műhelyekben. Megmaradtak régi eljárások és eszközök, mint a tüsükborona (tövisborona) használata, a felülvetés, amikor a magot elszórják, majd leszántják. S számos, a terminológiában is tetten érhető eljárás, amit most nem részletezünk. Magyarán szólva ez a táj igazi zárvány maradt, s ebből egyedül a szőlő volt az, ami egy ideig röviden kiemelte, majd az egész táji termelést tönkretette felsőbb utasításra. De erről majd később szólunk. 72